A papok bora a borok királya

E szokás alól még a pihés elsőévesek sem mentesülnek. A másod- és harmadévesek pedig már tudják, mi a teendő: ki-ki fogja vedrét és csebrét, és szedjük a királyleánykát, a jordovánt és a fehérleánykát. Eközben néhány sorral odébb Gál László, a szeminárium igazgatója sétál maréknyi szőlőgerezddel a tőkék között, Tóth Csaba hozzá is intéz egy mosolygós megjegyzést: „Tessék onnan kijönni…„Merthogy azok a sorok otonell muskotálylyal vannak beültetve, az ínyencségre pedig különösen vigyáznak. De az odafigyelés a fehérvári présházban kora reggel óta tevő-vevő Gubcsa Pista bácsinak és Tóth Tibornak is kijut. Nem mintha szükség volna rá, de az előkészített eszközök csak akkor hozhatók működésbe, amikor Tóth Csaba kimondta a szót: „Jó”.

Ilyen szigorúság őrzi a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség szőlősét, ültetéstől a kapálásig, szüreteléstől a préselésig, a bor lefejtésétől az elosztásáig. A prések orsóját csak biozsírral kenik, a hidraulikus hengerekben csak glicerinolaj, a zúzó csúszdája pedig csak rézborítású lehet, annak tölgyfaszűrőjét csak rézszegekkel szabad rögzíteni, mert a mustba semmilyen idegen anyagnak – például vas-oxidnak, azaz rozsdának – nem szabad belekerülnie.

Így készül az érsekség misebora. Amely csak a kipréseléstől számított három év múlva kerül a kehelybe, illetve a magyar, román vagy német feliratú címkékkel ellátott palackokba. Majd az erdélyi plébániákra és a világ minden olyan részébe, ahova a gyulafehérvári főegyházmegye elöljárói magukkal viszik ajándékba. Így jutott el kétszáz üveg gyulafehérvári misebor még a kínai császár asztalára is.

„A mustot a Jóistenre bízzuk”

A főegyházmegye szőlőse tizennégy hektáros. Ebből két hegyen öt-öt hektárnyit művelnek, négy hektár újraültetés előtt áll. Az egyik hegyet a kollégisták, a másikat pedig a papnövendékek gondozzák, azaz kapálják és szüretelik. A szedés hagyományosan a kisebbeké, a préselés kiváltsága pedig a kollégisták és a diakónusok esetében is a végzősöké. A diákok kilencven százaléka székelyföldi, a tájszavakból pedig egyértelműen kiderül, hogy ki felső-háromszéki, ki csíki, vagy udvarhelyszéki. Van köztük egy csángó fiú is, Botezatu Eusebiu, aki esküszik rá, hogy lehet a misebor akármilyen, a Klézsén a fal mellett termő szőlőből ennél sokkal finomabbat készít az édesapja. Hiszen egyszerű: „Azért finomabb az, mert otthoni”.

A szeminaristák szüretelésébe Palai Rita Orsolya matektanár is bekapcsolódik, a csoportunkban dolgozó fiúk pedig elárulják: „Ő az M. Cs.” Vagyis a matekcsaj. „M. Cs.” jóindulatúan biztatja tanítványait: „Gyerünk, haladjunk”. Úgyhogy a muskotályos rész kikerülésével folyik tovább a munka az 1986-ban telepített szőlőben. Vegyesen kerül a vedrekbe, majd a csebrekbe, a présbe, végül a hordókba a király- és fehérleányka, a jordováni, az olaszrizling és a Zala gyöngye, mert a misebor kizárólag cuvé, azaz vegyes lehet, amelyben a gyengébb cukortartalmú száraz a magasabb cukortartamú félédes vagy édes borokkal keveredik.

A misebor másik különlegessége, hogy a tőkék permetezését és a hordók kénezését leszámítva semmilyen vegyi kezelést nem használnak. „A mustot betöltjük a hordókba, és a Jóistenre bízzuk” – mondja Tóth Csaba. Kérdésünkre, hogy a miseborok részt vesznek-e versenyeken, azt mondja: „Nem. Mert nem fényezzük, és nem derítjük, egyszóval nem mesterkedünk vele, hanem meghagyjuk tisztának”.

A misebor kizárólag az egyház belső használatára készül. A kereskedelembe egyetlen pohárnyi sem kerül belőle, hanem a mértéktartáson belüli igénylések alapján osztják szét a plébániáknak, illetve tartalékolnak belőle a gyulafehérvári pincékben. „A kommunizmus idején előfordult, hogy vásárló érkezett: venne tőlünk bort, de tudtuk, hogy a belügyiek tesznek próbára, tehát elutasítottuk az illetőt. Amúgy pedig a jelenlegi szőlősünket a kommunizmus idején sem vették el, gondolom azért, mert a kommunisták is tudták, hogy a misebor Jézus vére, és nem közönséges földi jó, amit el lehet orozni” – magyarázza Tóth Csaba.

Jó termés esetén 30 ezer liter, azaz 3000 hektó bor is lesz, közepes termés esetén olyan 25 ezer liter, azaz 2500 hektó bort ereszt az érsekség hegye. A csúcsot az Úr 1984. esztendeje jelentette, ekkor 43 ezer liter bor lett, a leggyengébb év pedig 1975 volt, amikor a 98 százalékos jégverés miatt alig kétezer liter must került hordóba. A mennyei nedűt az ódon pincékben hatalmas tölgyfa hordókban érlelik és tárolják, a legnagyobb hordóban egy nagyobb terepjáró is elférne, hiszen 10 500 literes.

Ellesték a borkészítés titkait

Tóth Csaba véletlenül lett borász és gazdatiszt. Az 1970-es évek elején a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, az akkori tanítóképzőbe felvételizett. Harmadik lett a vonal alatt, de a csombordi gazdasági iskolától azt üzenték: ott is lehet tanulni. Úgyhogy Csombordon folytatta tanulmányait, ahol a borok kiváló szakértőitől, Csávossy Györgytől és Fehér János pincemestertől tanulta meg a Hegyaljai bor készítésének titkait. Aztán 1974-ben Márton Áron püspök hívatta: „Fiam, tudom, hogy nagyon fiatal vagy, de megbízom benned. Rád bízom az érsekség szőlőjét és borát”.

A kézdiszéki születésű Tóth Csaba akkoriban a sepsiszentgyörgyi boripari vállalat munkatársa volt, és mindössze huszonkét éves. „Nem tagadom, egy kicsit remegett a térdem, amikor Áron püspök úr rám ruházta ezt a hatalmas felelősséget. Bizonyára kiálltam a próbát, mert amikor az első borunk kiforrt, Áron püspök azt mondta: »Jól van fiam«”– meséli.

De ahogyan Tóth Csaba eltanulta mestereitől a borkészítés titkait, úgy lesték el tőle azt a diákok is. A legények elpletykálják, hogy az egyik évben egyik székelyföldi diáktársuk mustot szerzett. „Műanyag palackokban forrt a bor a ruhásszekrényben, szerencsére soha senki nem vette észre, mert a hálót mindig jól kiszellőztettük. Mielőtt még elmentünk volna a karácsonyi szünidőre, kész volt a tizennyolc liter misebor” – suttogják a legények, s arra a kérdésre, hogy mi lett vele, mosolyognak: „Hát csak nem gondolja, hogy elöntöttük…”

A présházban

Tizenegy óra körül megérkezik a présházba az első szőlőszállítmány. A negyedéves kollégisták előbb megkóstolják az idei termést, aztán indul a munka: a kézdivásárhelyi Esztány Sándor eteti a zúzó garatját, az aláhulló bezúzott szemeket a lövétei Tódor Lóránd meri ki, a vedrek pedig kézről kézre járnak, míg a két nagy prés megtelik. Lórinak a legnehezebb, mert minden egyes veder zúzalékért le kell hajolnia. „Kimer kétszáz vederrel, aztán felváltjuk” – mondja ikertestvére, Attila, aki úgy hasonlít Lórándra, mint egyik miseborcsepp a másikra. Közben a must csobog a kádakba, amelyekből szivattyú küldi tovább tömlőkön át a pincékben előkészített hordókba. De egyszer csak valami furcsa csobogás hallatszik a pincében. „Álljon meg a szivattyú!” – kiabálják a diákok, amikor kiderül, hogy a tömlő egyik illesztése szétvált, a drága must pedig a lépcsőre folyt. „Szerencsére csak kevés öblítővíz és vagy két veder must folyt el, ezt a vámot majdnem mindig meg kell fizetni” – mondja Tóth Csaba, aki a hiba kiküszöbölése után újraindíttatja a szivattyút, és a présházban levőkhöz szól: „Ettől a pillanattól kezdve senki sem eszik, nem morzsál, nem cigarettázik, mert ha valami a mustba esik, minden kárba vész”. Amikor pedig kimondja a varázsszót, hogy „jó”, indul a rendszer. Fél órával az ódon székesegyház déli harangszója előtt az új must elkezd csobogni az első, 7400 literes hordóba.

Az első szállítmány zúzalékával megtelik az első nagy prés, a másodikkal a másik, majd miután mindkettőből kiszorították a mustot, a sajtokat szétaprózva az öt kisebb présbe rakják, és azokban is kiszorítják a hegy levét. „Lassan, nem kell erőltetni. Hagyjátok, hogy a must magától, szép lassan csurogjon ki, közben pihentessétek meg” – tanítja a legényeket Tóth Csaba.

A törkölyt és a majdani seprőt összegyűjtik, abból fő a Prefi atya által gyógyszerként is ajánlott pálinka.

Nem sokkal a déli harangszó után a présházba toppan Máté Ferenc ákosfalvi plébános. Ismerős neki a hely, hiszen teológusként maga is itt szüretelt. „Előfordult, hogy a mustnak alacsony volt a foka, sűríteni kellett. Egy négyszáz literes rézedényben kellett lassan melegítenünk huszonnégy órán át azért, hogy víz párologjon el belőle, és ezáltal sűrűbb legyen. És ebéd előtt kaptunk egy-egy kupica törkölyt, ebéd után pedig egy kupa misebort, nehogy a teológiai menü elcsapja a hasunkat… „ – emlékszik a diakónus évekre mosolyogva a plébános. Azt mondja, a szőlőkapálást ők sem szerették, de a szüretet annál inkább „mert megvolt a maga páratlan varázsa, hangulata”.

(fotó: Gyergyai Csaba)