A multikulturalizmus „utolsó mohikánja” – Román Gábor szerint nem csak szlogen a soknemzetiségűség

illetve amelyek alapján a turisták számara vonzó hely lehet.

Puskel Péter két könyvének: az Aradi sikertörténetek és a Palota a Zrínyi utcában (a Bohus-palota és a Bohus család történetéről szóló monográfia – szerk. megj.) című kiadványok fordításával kezdődött, azokból töltöttem fel a megjelent írásokat a magyar és a román nyelvű blogra. Péter írta meg részletesen a Neuman család történetét, kezdve azzal, hogy még az 1848-as forradalom előtt az első Neuman Aradra érkezett, és a kommunizmus elején, az államosítás után az utolsó Neuman, Feri báró külföldre távozott.

Nos, az életrajzi adatokat a Puskel-könyvben megjelent írásból és annak román fordításából merítették a drukkerek.

– Mondjuk is el, milyen címen érhetők el ezek a blogok.

– A román nyelvű változat címe: www.arad.zone, a magyaré pedig: www.aradvaros.com. Eleinte Puskel Péter írásait használtam fel, kértem, hogy adja a beleegyezését a fordításhoz, hogy ne dolgozzak hiába, a munkát megcsinálom ingyen, kifizetem a domainneveket és a tárhelybérlést. Természetesen engedélyezte, és utána Ujj János, Matekovits Mihály, Muntean Tibor és a többiek, akik helytörténeti írásokat közölnek, szintén jóváhagyásukat adták, hogy lefordíthassam a megjelent szövegeiket.

Az egyik első cikkemben azt írtam, hogy ami Aradon lehetetlenségnek tűnik, azt Nagyvárad megvalósította: tudniillik a belvárosi műemléképületek felújítását, a bérpaloták restaurálását, ezáltal az utcakép megszépítését. Negatív reakciót váltott ki az akkori városvezetés részéről, pedig csak rávilágítottam, hogy egy nagyjából azonos lakosságszámú város mire jutott, és hogy szerintem nem pénz, hanem akarat kérdése ez. Azóta Aradon is pozitív irányba mozdultak el a dolgok, a helyhatóság rákényszeríti a tulajdonosokat a műemléképületek homlokzatának restaurálására, és bizony szemmel látható az átalakulás.

Menjünk csak végig a Drăgălina úton, a volt Erzsébet körúton, vagy más belvárosi utcákban, és meggyőződhetünk róla. Sőt elképzelhetjük, milyen szép lenne, ha az egész központot felújítanák! Ezáltal Arad is attrakcióvá válhatna, „megfoghatnánk” az átutazókat, akik százezrével haladnak el a város mellett az autópályán. Ha megihatnak egy kávét egy kellemes környezetben, akkor bejönnek a városba. Ha van látnivaló, lehet, hogy tovább maradnak, ebédelnek és talán egy sört is isznak. Lehet, hogy akkor már egy szobát is kivesznek valamelyik szállodában, és taxiznak is. Tehát mindenki jól jár ezzel.

Ez a hajtóereje ennek a munkámnak, mert nincs belőle nyereség, az egyetlen motiváció a lokálpatriotizmus. Hogy csináljunk valamit Aradon, mert úgy érzem, hogy „Arad marad”, ha a környező városokkal hasonlítjuk össze. Nagyváradról már beszéltem, de Temesvár is jóval előttünk jár, nem beszélve Kolozsvárról, sőt már Déva is kezd „leckéztetni” bennünket.

Halványuló multikulturalizmus

– Ön még annak a nemzedéknek tagja, akik a valódi soknemzetiségűséget jelentették Aradon, de már egyre kevesebben vannak. Gyakran emlegetik a multikulturalizmust, a sok nemzetiség együttélését a város kapcsán, de ezt a valósában már csak nyomokban lehet felfedezni, ugye?

– Sajnos ez így van. Tudjuk, hogy a magyarság egy része – főleg gazdasági okokból, a jobb megélhetés reményében – elvándorolt. A német kisebbség történetét is ismerjük: a rendszerváltáskor végeztem el a középiskolát, és amikor megnyíltak a határok, azok a németek, akik még itt maradtak a Ceaușescu-korszak végéig, tömegesen vándoroltak ki Németországba. A zsidóság már a forradalom előtt elköltözött Izraelbe, úgyhogy ez a multikulturális jellege Aradnak elhalványult.

és szerencsére az önkormányzati vezetők az utóbbi években felismerték ezt, és vannak jelek, hogy kezdik elfogadni, sőt büszkélkedni a különböző nemzetiségek kulturális értékeivel.

– Térjünk rá a közelmúlt két nagyszabású munkájára: a Szabadság-szobor Egyesület 2016 és 2020 között négyrészes monográfia-sorozatot jelentetett meg a város és az aradi magyarság történetéről. Ennek az első két kötetét – Arad halad és Arad, a név marad – ön lefordította román nyelvre is 2023-ban, illetve 2024-ben. Hogyan került kapcsolatba az egyesülettel, és miért vállalta el ezt a nagy horderejű munkát?

– Ugye, a két Puskel-könyv révén már volt tapasztalatom a fordításban. Az a saját ötletem volt, és jó visszhangot keltett mindkettő. A megyei könyvtárban dolgozom, és amikor Doru Sinaci lett az igazgató (azután nevezték ki Arad megye alprefektusává, a közelmúltban váltották le – szerke. megj.), bátorított, hogy folytassam a munkát. Mondta, hogy a Szabadság-szobor Egyesület kiadta ezeket a könyveket, nézzem meg, így aztán felkerestem Király Andrást, az egyesület elnökét, a könyvek kiadóját. A többi szerzőt ismertem: Puskel Pétert, Ujj Jánost, akit azóta – remélem, hogy nem haragszik meg érte – barátomnak nevezek, de a fiatalabbakkal, a velem egykorú Lehoczky Attilával és Muntean Tiborral is találkoztam már.

Korábban több magyar helytörténeti könyv bemutatójára elmentem, és utólag elmondtam a szervezőknek, hogy ez szép és jó, mi tudjuk, mennyi mindent alkottak az eleink Aradon, de ezt el kellene magyarázni a többségieknek is, éppen azért, hogy megőrizzük a városnak ezt a multikulturális spiritualitását. A román értelmiségi réteg nyitott ez iránt, és pozitívan viszonyul ahhoz, ami a monarchia idején itt történt.

Abban a szerencsében volt részem, hogy tavaly felkeresett Salacz Gyula egy leszármazottja, egy Spanyolországban élő hölgy a brit férje és két lánya társaságában. A hölgy már nem beszél magyarul, csak spanyolul és angolul, de így is tartottunk Puskel Péterrel közösen egy városnézést a számukra. Sajnos Salacz Gyula sírhelye már nincs meg, de szerencsére 2012-ben (Bognár Levente akkori alpolgármester kezdeményezésére – szerk. megj.) szobrot állítottak az emlékére Aradon, így azt felkereshették.

– Folytatni fogja-e a magyar helytörténeti monográfiák fordítását románra?

– Az első kötet után mondtam, hogy egyedül biztos nem. Szerencsére találtam segítőket Gabriel Constantinescu könyvtáros kollégám, Molnár-Sólya Emília, a városháza és Wittman Anikó, a múzeum munkatársa személyében, és velük készítettem a második kötet fordítását. Szeretném, ha közösen dolgozhatnánk a folytatáson is. Ezeknek a könyveknek jó fogadtatásuk volt Aradon, és utóbbit, az Arad, a név marad című kötet román fordítását bemutattuk tavaly Gyulán az Ünnepi Könyvhéten a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban. Tovább gondolva Arad népszerűsítésének az ötletét, s tekintve, hogy a 21. században élünk, kitaláltam, hogy ez utóbbit lefordítom angol nyelvre is.

Az aradi Europeanul Egyesület fantáziát látott benne, és segített, hogy benyújtsuk a pályázatot a kiadásra, és így sikerült megjelentetni s bemutatni tavaly a városnapok alkalmával. Minden olyan iskolának, amelyben angol nyelvet tanítanak, ingyen adományoztunk belőle, természetesen a két aradi egyetemnek is, szóval próbáltuk Arad népszerűsítését folytatni, és remélem, hogy jó irányba tettünk néhány lépést.