Őseink öröksége: a falás

Ha mindenki csak annyit enne, amennyi táplálékra a szervezetének valóban szüksége van, bizonyára nem lenne az elhízás a nyugati világ egyik legégetőbb problémája, és a fogyókúraipar mágnásainak is más pénzszerzési lehetőség után kéne nézniük. Nyilván sokan feltettük már magunknak a kérdést: miért érzünk akkor is ellenállhatatlan vágyat a nassolásra, amikor igazából nem is vagyunk éhesek?

Miért nyúlunk streszszes helyzetekben ösztönösen csokoládé, sós mogyoró, sütemény után? És miért van az, hogy sokan akkor is falunk, amikor nem sürget az idő: alig megrágva a falatot már nyúlunk a másik után, megfosztva magunkat az ízek igazi élvezetétől? És egyáltalán: miért tömjük magunkat pukkadásig tele? Az evolúciós pszichológia érdekes válaszokat ad ezekre a kérdésekre. Éhségérzetünket, úgy látszik, a biológiai szükségleteken túl rengeteg más tényező is befolyásolja. Ki gondolná, hogy az önismeret (és a sikeres fogyókúra) megértéséhez a pattintott kőkorszakig kell visszatérnünk?

Az evés – nem pusztán testi szükséglet

Az evolúciós pszichológiának egyik alapvetése, hogy az emberi magatartásformák nagy része nem tanult, hanem öröklött, és megértésükhöz a történelem előtti időkbe, illetve a kollektív tudatalattiba kell visszamenni. Érdekes módon az evolúció során az emberek legalapvetőbb viselkedésmintái megragadtak nagyjából azon a kőkorszaki szinten, amikor őseink gyűjtögető, halászó-vadászó életmódot folytattak. Hiába az azóta történt hatalmas változás életformánk tekintetében, továbbra is hordozzuk őket magunkban, annak ellenére, hogy az új körülmények megváltozott viselkedésformákat kívánnának. Például: irracionális módon máig jobban félünk egyes rovaroktól, mint az elektromos áramtól.

Őseink gyűjtögető életmódja állandó eszegetéssel járt. Közeli rokonaink, a gorillák máig gyakorlatilag egész nap esznek: harapnak, rágnak, nyelnek, nincsen kötött étkezési idejük. Ez érthető is, hiszen a különböző termések, magvak, gyökerek alacsony tápértéke miatt hatalmas mennyiségeket kell elfogyasztaniuk az életben maradáshoz. Az embereknél a húsevés – a vadászat, majd az állattenyésztés –, illetve a földművelés elterjedésével a táplálékkészletek felhalmozásának lehetősége már nem indokolja ezt a fajta táplálkozásformát, az evolúciós fejlődés azonban alapos lemaradásban van a megváltozott körülményekhez képest. Az alapokat tekintve megmaradtunk gyűjtögető-eszegető lényeknek. Részben ezzel magyarázható fajunknál az állandó orális ingerlés igénye – gondoljunk csak a rágógumira, a cigarettára vagy az inni- és rágcsálnivalókra: vajmi kevés közük van az éhséghez. A tápérték nem számít, az íz még kevésbé.

„Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra”

Az őskorban az elégtelen és egyoldalú táplálkozás, az éhenhalás állandó veszélye is szinte természetes állapotnak számított, tudattalanunkban pedig az ettől való félelem még mindig jelen van, noha a jóléti társadalmakban okafogyottá vált. A ma divatos, egészségre roppant káros gyorsevés – zabálás – és fast food gyökerei ebből a korból erednek, az állandó éhínség és a leselkedő veszélyek miatt az ember az étel minél gyorsabb megszerzésére és bekebelezésére törekedett. Sokan máig úgy viszonyulunk az ételhez, mintha azt el akarnák venni tőlünk, és holnaptól nem lenne mit enni, ezért mértéktelenül falunk az „amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra” jegyében. Erre még rátesz egy lapáttal a mai kor emberének felgyorsult élettempója is, amelynek köszönhetően kevesen szánunk elég időt az ételek ízében való gyönyörködésre, és klasszisokkal fontosabb szempont a mennyiség, mint a minőség.

Örömevők, bánatfalók

Másrészről az evés nemcsak az életben maradás szempontjából játszik központi szerepet az életünkben, az éhség csillapításán túl örömforrás is. Eszünk bármilyen alkalomból: ha öröm vagy bánat ér, unalomból vagy félelemből egyaránt. Emberi kapcsolatainkban is nagy jelentőséggel bír az evés, gondoljunk a közösen elköltött evés-ivások szerepére, ami minden kultúrában az ünnepi alkalmak legfontosabb eleme. Legelső és legmeghatározóbb kapcsolatunk – a csecsemő-anya viszony – alapvetően a táplálkozás köré rendeződik, gondoljunk a szoptatásra, az anyatejre.

Az etetés során a csecsemő az ételt társítja az anya jelenlétével, ergo a szeretet és a biztonság jóleső érzésével. A baba jóltápláltsága pedig az anyai önbizalom és büszkeség alapja. A csecsemő megtapasztalja, hogy az evés révén hatni is tud környezetére: örömet okoz, ha jól eszik és szépen gyarapodik, bánatot, ha nem. A későbbiekben ezt a tényt sok gyermek fegyverként használja a szülők ellen vívott generációs harcokban – erről valószínűleg sok kisgyermekes anyuka vagy apuka tudna mesélni. A pszichológus szakértők pedig arról a szomorú tényről, hogy milyen súlyos következményekkel járhat később a csecsemőkorban tapasztalt éhezés, az evéshez társítható komfortérzet hiánya.

Az anyatej édes ízét és az ehhez fűződő kellemes, vigasztaló érzéseket keressük az élettanilag nem sok hasznosat tartalmazó csokoládék, cukorkák, édességek eszegetése közben is. Nem véletlenül nyúlnak sokan a csokoládéhoz, amikor egy kis vigasztalásra van szükségük. A (mérsékelten) sós ízek iránt is kultúrától függetlenül vonzódunk, hiszen a só az eredeti életközeg, a tenger ízét, az ősállapotot idézi – manapság ennek köszönhetően az egészségesnél sokkal több sót fogyasztunk. Nem kedveljük azonban az erősen keserű vagy savanyú ízű ételeket: ezek veszélyt jelentettek az elődökre (azt jelentette, hogy a táplálék éretlen, romlott vagy éppenséggel mérgező), így máig ösztönösen visszautasítjuk őket.

[origo]