A három-négy éves gyerekek kétharmadának van képzeletbeli barátja

Kislányunkhoz vacsorára vendég érkezik: „barátnője”, akinek biztosan van neve is, terítünk neki az asztalnál, megkínáljuk finomságokkal, teával, majd beszélget és játszik velünk, és a végén vagy ott is marad, vagy elkísérjük és feltesszük a vonatra. Kisfiunk szobájába nem mehetünk be játékidőben: éppen pajzsos-kardos lovagok vívnak ádáz csatát a sárkány ellen, megy a csihi-puhi, anyáknak ott nincs hely. Hogy a főszereplő „barátnőt” és a lovagokat mi nem is látjuk? Hogy mindez csak a gyerek képzeletében létezik? Nem is olyan meglepő, ha csemeténk három-négy éves. Ebben a korosztályban körülbelül a gyerekek kétharmadának van ugyanis képzeletbeli barátja.

Amikor egyedül érzi magát a gyerek

Vannak gyerekek, akiknél csak átmenetileg, rövid időre jelennek meg a képzeletbeli barátok. Vannak, akik éveken keresztül „etetik, itatják” a fantázia szülte barátokat. Legtöbbször ők is embergyerekek, de a fantázia szülte társ sokszor jelenik meg állatok, meghatározhatatlan lények formájában is.

Nem kell megijedni, ha gyerekünk elkezd beszámolni a képzelt társsal átélt kalandjairól, beszélgetéseiről. Nem „ment el az esze” – sőt. Sok kisgyerek akkor talál ki magának láthatatlan barátot, amikor unatkozik, egyedül érzi magát. Ezzel megtölti az unalmas félórákat, a képzelt társ pedig nagyon praktikusan működik ebből a szempontból (is), mert akkor van jelen, amikor a gyerek akarja, és akkor tűnik el, amikor a gyerek akarja. És nem csak a jelenlétre igaz ez a „törvény”; a képzeletbeli barát úgy viselkedik, akkor beszél, olyant mond, úgy játszik, ahogy azt a gyerek akarja. Vagyis „tökéletes”.

A hétköznapi feszültségek kivetülése

Sok kisgyerek akkor talál ki magának láthatatlan barátot, amikor szorong. Lehet ez a hétköznapokban megélt, megfoghatatlan félelem, feszültség kivetülése éppúgy, mint konkrét félelem (például egy állattól). Ha egy ló a barátja, akitől a valóságban félne, olyanra, akkorára alkotja, amilyennel még elbír; akihez közelebb kerülhet, „megszelídítheti”, elfogadhatóvá, elviselhetővé, esetleg kimondottan szerethetővé varázsolhatja a fantáziája segítségével. Ha embergyerek a társa, akinek minden félelmét elmondhatja, minden bánatát kisírhatja, akivel megoszthatja legféltettebb titkait is, biztos lehet a „gyógyító feloldozásban”; barátja mindenben mellette fog állni, meg fogja védeni, igazat fog neki adni, figyelni fog rá akkor is, amikor a „nagyok” talán észre sem veszik, mekkora szüksége van erre.

Ne veszítsük el a gyerek bizalmát

Ha megosztja velünk ezeket a kalandokat, ne hurrogjuk le, ne mondjuk neki elnézően legyintve, hogy „ugyan már, nincs is itt senki”; különösen ne tegyük ezt erősebb szavakkal (például hogy „ez hülyeség”). Ha elveszítjük a bizalmát, ráadásul a számára nagyon is jelentőségteljes kérdésben, ha „nem látjuk” a számára oly kedves és fontos barátját, könynyen bezárulhat, egy idő után már nem akar megosztani velünk semmit – és annál inkább a „barátjához” fog fordulni, helyettünk. Menjünk bele a játékba, örüljünk a bizalmának. Kérdezzük meg, hogy van a képzeletbeli társa, mi történt velük mostanában; hívjuk meg a családi kirándulásra, vacsorára, nagymamához stb. Ne mi akarjuk irányítani a történet folytatását – ez a gyerek terepe, engedjünk utat a fantáziájának, és figyeljük, merre vezeti az eseményeket.

Sokat megtudhatunk így az őt foglalkoztató kérdésekről, hangsúlyos és érdektelen részletekről, érzéseiről, az óvodában átélt történésekről. És ne aggódjunk – a képzeletbeli barátok „normális lények”, akik idővel úgyis elhagynak minket, hogy újabb apróságokat kísérhessenek el egy szakaszon a felnőtté válásig vezető, cseppet sem könnyű úton.