A Keresztény Orvosok Szövetsége a haldoklás méltóságáról

A keresztény orvosok találkozóját levélben üdvözölte Schönberger Jenő szatmári római katolikus megyés püspök, továbbá egy rövid istentiszteletet tartott Nagy Sándor, a nagykárolyi református egyházmegye esperese. Az egyházi vezetők egyaránt kihangsúlyozták: nagyon örülnek annak, hogy az egészségügyben dolgozók újra felfedezik, hogy a test a lélektől elválaszthatatlan, és egyszerre igyeksznek foglalkozni mindkettő gyógyításával. Ebben pedig a partnereik lehetnek az egyházak.

A találkozó témája egyébként a halálra való felkészülés volt. Dr. Kovács Judit marosvásárhelyi aneszteziológus főorvosnak kellett volna tartania a vitaindító előadását, azonban nem tudott eljutni a közgyűlésre, így üzenetét a szövetség elnöke, Kun Imre Zoltán olvasta fel. Kovács Judit azt fejtegette, hogy mennyivel másképp viszonyultak régen a halálán levő emberhez: körülvette a családja, az ismerősök ellátogattak hozzá, hogy mindenkitől el tudjon búcsúzni. Alapjában véve a halált az élet szerves részének tartották. Manapság azonban nem tudunk felkészülni a halálra, amely a materialista világszemlélet elterjedésével áll összefüggésban, ugyanis míg a hívő ember az Istenhez vezető lépcsőnek tartja, az ateista szerint ez a végső megsemmisülés. Épp ezért utóbbiak nem is foglalkoznak vele szívesen, és feszélyezi őket a téma. A haldokló pedig teljesen magára marad.

Tallián Ferenc szatmárnémeti belgyógyász elmondta: erről a témáról általában csakis maga a haldokló beszél, a környezete, beleértve az orvosokat is, tereli a szót, túlzott optimizmust erőltetve magukra, és meg sem mondják őszintén az érintettnek, hogy mire számíthat. Állítása szerint  sok esetben hiába közli a családdal, hogy mi a helyzet, csodát várnak, és ahelyett, hogy hazavinnék az utolsó stádiumban levő beteget, követelik, hogy utalja be az intenzív osztályra. Mint elhangzott: a halálon ugyan nem tudunk változtatni, de a halálhoz való viszonyunkon igen, és erre nagy szükség lenne a társadalomban, hisz jelenleg emberhez méltatlan módon bánunk embertársainkkal az utolsó órákban. Mint kifejtette, mentővel a kórházba vitetik a beteget, ahol hordágyakon tolják, rángatják ahelyett, hogy a szeretteitől övezve, békésen nézhetne szembe az elmúlással. Ily módon az élet végeredményben nem elmúlik, hanem mindössze abbamarad. A keresztény orvosok állítják: a legtöbb, amit tehetünk egy haldoklóért az utolsó félórában, az az, hogy mellette vagyunk, és éreztetjük vele, hogy nincs egyedül.