Egy diplomáciai vita margójára

A miniszterelnök ebben gyakorlatilag magyarbérencnek bélyegezte az ellenzéki Nemzeti Liberális Pártot (PNL), amely őt azon kijelentései miatt, amelyekben alpári módon becsmérelte Magyarországot és annak kormányfőjét, teljes joggal etnopopulista politikusnak nevezte.

A miniszterelnök akár hallgathatott, vagy visszafogottabban, kulturáltan is odaszúrhatott volna az ellenzéki alakulatnak – ezzel szemben azonnal lecsapott a bírálatra, és ugyanabban a stílusban sugallta azt, hogy aki őt minősíthetetlen kijelentései miatt bírálja, az valójában a magyarok szekerét tolja, ahogy Magyarországról is beszélt.

Vagyis Románia kormányfője továbbra is úgy gondolja: a magyar kérdés melegen tartásával csökkent­heti a korrupciós ügyére irányuló figyelmet, és magát a román haza és a románság becsülete oltalmazójaként állíthatja be az egyszerű, a magyar veszéllyel való riogatással mindig manipulálható román választópolgá­rok körében. (Az más kérdés, hogy természetesen a liberálisok sem önzetlen magyarbarátságból adták ki a közleményt, hanem azért, mert azt remélik: ezzel a gesztussal magukhoz édesgethetik az RMDSZ-t, és megszerezhetik a támogatását egy újabb bizalmatlansági indítványhoz.)

A konfliktus egy másik vonzata, hogy magyar oldalon is vannak olyanok – természetesen a jelenlegi magyar kormánnyal szemben álló megmondóemberek –, akik szinte már reflexszerűen az ellenfélnek adnak igazat minden olyan konfliktusban, amelyben Magyarország érintett. Akadt olyan véleményformáló, aki szerint Zákonyi Botond bukaresti magyar nagykövet mindenképpen alkalmatlan a feladatára – ha nem mérte fel a vitát kiváltó interjúban tett kijelentéseire várható román reakciót, azért, ha meg igen, akkor provokált, és azért.

Vagyis – csak azért, hogy úgy tűnjön, neki van igaza – hamis ellentétpárt kreált, azt a látszatot keltve, hogy csak ez a két alternatíva létezik. Holott ott van az is, hogy egy nagykövet a diplomácia szabályait betartva őszintén beszél bizonyos vitás kérdésekről abban a reményben, hogy civilizált hangnemben lehet tárgyalni róluk.

A fanyalgók másik visszatérő bírálata, hogy bezzeg az előző kormányok idején voltak közös magyar–román kormányülések, és akkor valóságos idill uralkodott a két ország között, sőt Románia szinte Kánaán volt az erdélyi magyarok számára. Holott azok a kormányülések inkább csak amolyan protokolláris rendezvények voltak, a külvilágnak szóló gesztusok, amelyekkel többek között az EU-ba igyekvő Romá­nia igyekezett kisebbségbarátságát bizonygatni.

Aláírtak ugyan konkrét megállapodásokat is, azonban azok jórészt infrastrukturális témájúak voltak, a legégetőbb kérdést, a romániai magyar közösség kisebbségi jogainak ügyét Bukarest következetesen üres ígérgetéssel tolta félre, hogy a mai kormány már a ceauşescui fasiszta kommunizmus „érvével” söpörje le az asztalról, mondván: ez Románia belügye.

És ha már az infrastruktúránál tartunk: a nagykövet épp arra mutatott rá, hogy Románia még azokat a határon átívelő utakat se építette meg, amelyek valóban közelebb hozhatnák egymáshoz a régió lakóit, sőt a határon átívelő gázvezeték kétirányúsítása sem történt meg. Az erre adott román válasz – miszerint az utak megépítése és üzemeltetése nem lenne gazdaságilag kifizetődő – egyszerre nevetséges és felháborító, és megkérdőjelezi Bukarest szándékát a határ menti régió fejlesztésére.

(Nehezen tudunk szabadulni a gondolattól, hogy az útépítés – az anyagi források hiánya mellett – azért is késik, mert valamelyik bukaresti irodában attól tartanak, hogy majd a határon átívelő kerékpárúton jönnek Erdélyt visszafoglalni a még papíron sem létező magyar páncélos hadosztályok).

Persze lehetett volna közös kormányüléseket kezdeményezni. De egy olyan kormánnyal, amelyik eleve egy magyarellenes gesztussal nyitott (a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar főtanszékének létrehozása miatt buktatott kormányt, majd rögtön eltörölte az erről szóló rendeletet), és amelyik politikája egyik állandó elemévé tette a magyarellenes gesztusokat – lásd a magyar jelképek elleni hadjárat, a Trianon nagyszerűsé­gét méltató külügyminisztériumi nyilatkozatok, a magyar tulajdonú ingatlanok restitúciójának akadályozása –, nem sok érdemi eredménnyel kecsegtet a közös kabinetülések megszervezése.

Szinte olybá tűnik, hogy Románia – tudatában annak, mekkora stratégiai jelentőséggel bír a jelenlegi geopolitikai helyzetben – a határok feszegetésével tesztelné a nemzetközi közvéleményt: meddig mehet el a kisebbségek jogainak csorbításában, hogy végre „rendezhesse” a következetesen belső veszélyforrásnak tekintett magyar kisebbség helyzetét.

Persze a kölcsönös ellenszenv a nemzetközi politikában nem lehet érv, és főleg ebben a helyzetben lenne fontos a párbeszéd – de csakis akkor, ha valamilyen valós eredményre van remény. Csak azért, hogy szépen lehessen mosolyogni a közös fotókon, majd utána minden ugyanúgy menjen, mint korábban, nincs értelme eljátszani, hogy mekkora barátok vagyunk.

Főleg ma, amikor Romániának olyan miniszterelnöke van, akinek az ellene korrupció gyanúja miatt zajló bűnvádi eljárás következtében már saját pártjában is megroggyant a tekintélye, koalíciós partnere egyre gyakrabban tesz gesztusokat az ellenzék felé, a külföldi partnerek szemében pedig már régóta nem számít szalonképesnek.

A közös kormányülések ötlete persze fölvethető a jövőben – de már egy új román kormánnyal. És csakis akkor, ha remény mutatkozik arra, hogy érdemi megoldásokat is sikerül találni a vitás kérdések legalább egy kis részére.