Vírusirtás szimbólumokkal

Nos egy kötetet, Az elveszett jelképet átugorva már itt is van a harmadik film, az Inferno – amiről bizony azt kell mondanunk, hogy a felvonultatott sztárgárda és a pörgősnek, látványosnak szánt akciójelenetek ellenére sikerült alulmúlnia az első két alkotást, pedig azok sem tették éppen csomolungmai magasságokba a mércét.

A sztori Firenzében indul, ahol Langdon professzor amnéziásan, fájó fejjel ébred egy kórházban – ami nem is csoda, hiszen az őt ápoló csinos orvosnő szerint golyó horzsolta a fejét –, ám mire megszokhatná a környezetét, egy motoroscsendőr-egyenruhába öltözött csinos hölgy máris megpróbálja kivégezni, így menekülnie kell. Az orvosnő hazaviszi magához, ahol kiderül, hogy a furcsa, Dante poklának Botticelli által festett ábrázolásán alapuló látomások által gyötört professzor birtokában van egy Faraday-lámpa, amely éppen a szóban forgó festményt vetíti ki, benne titkos szövegekkel. A szövegek nyomán kell elindulniuk felderíteni, hova rejtett egy meglehetősen bogaras milliomos egy általa kifejlesztett vírust, amellyel halálos kórt szabadítana az emberiségre, így oldva meg a túlnépesedés problémáját.

A történet során Firenzéből Velencén át Isztambulig jutnak a főhősök, sőt néhány jelenet erejéig Budapest is felbukkan, de ettől sem lesz sokkal szerethetőbb a film. A probléma az, hogy az Infernóban még a többi Dan Brown-műhöz képest is mondvacsináltabbnak és hiteltelenebbnek hat az alapkonfliktus, és a megfejtendő kódok sem igazán olyan bonyolultságúak, hogy a szétszálazásukhoz egyetemi professzornak kelljen lenni. Ráadásul a legkevésbé sem világos, mi indokolja, hogy az elrejtett vírushoz vezető utat reneszánsz kori műalkotásokon elrejtett utalások alapján lehessen megtalálni – ez a 21. században még akkor is erőltetett, ha az Inferno nevű vírust a pestissel és Dante poklával akarják összefüggésbe hozni. Az pedig már egyenesen a nevetséges kategóriába tartozik, hogy a műben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nagy hatalmú globális hírszerző szolgálathoz hasonló szervezetként tűnik fel, fegyveres ügynökökkel.

A karakterek bonyolultsága nem igazán haladja meg egy átlagos fagolyóét, a váratlannak szánt fordulatok jelentős része előre látható, és a forgatókönyv a színészi teljesítmény megcsillogtatására sem hagy túl sok teret – Tom Hanks, Felicity Jones és a Westworld című új sci-fi sorozatban ennél nagyságrendekkel jobban játszó Sidse Babbet Knudsen rutinból hozza a lapos karaktereket. Mindent összevetve azt talán túlzás lenne kijelenteni az Infernóról, hogy pokolian rossz film – azt azonban nem, hogy a fanatikus Dan Brown-rajongókon kívül tényleg csak azoknak ajánlható, akiknek éppen van két üres órájuk, és semmi, de tényleg semmi értelmesebb programjuk nem adódik.

Inferno – amerikai–japán–török–magyar misztikus thriller, 121 perc, 2016. Rendezte: Ron Howard.
Szereplők: Tom Hanks, Felicity Jones, Ben Foster, Irrfan Khan, Sidse Babbet Knudsen, Ana Ularu. Írta: Dan Brown regénye alapján David Koepp és Dan Brown. Kép: Salva­tore Totino. Zene: Hans Zimmer.

Értékelés az 1–10-es skálán: 6