2011. január 20., 10:302011. január 20., 10:30
A megelevenedett színes rajzok kétdimenziósak, egyértelműek, és csak szórakozásra valók. A színház, az más, félelmetesen életszerű, és Zsófi nem igazán érzi, hol a határ a valóság és az ott kápráztató mese között. Másrészt Zsófit erősen foglalkoztatják a filozófiai alapkérdések: mivégre vagyunk a világon, honnan jövünk, hova tartunk, hol ér véget az én, és persze a legnagyobb titok, mi lesz velünk, ha meghalunk.
Engem meg folyton zavarba hoz, mert hogy válaszoljak arra, amit én is szívesen megkérdeznék. Ebben a felfokozott kutakodó állapotában a színház még inkább bezavar. Korábban Zsófi úgy védekezett, hogy az előadás első tíz percében rajtaütésszerűen elaludt, a vastaps sem zavarta, úgy kellett a végén kicipelni, a produkció eleven és kétértelmű kritikájaként.
Azóta viszont eltelt egy-két év, és Zsófi ébren marad, csendben figyel, szemrebbenés nélkül elhiszi azt is, amit a Varázsló a pantomimben megteremt. Legutóbb is elégedetten szedelőzködtünk, jövünk még, állapítottuk meg teljes egyetértésben, jót mulattunk, és lesz amiről beszélgetni a hazafelé úton. Zsófi szórakozottan, még a látottak hatása alatt kotorászott a táskámban a túlélő csokiszeletkéje után, és teljesen sokkot kapott, amikor másfajtát húzott elő, mint amit a szeme láttára bepakoltunk.
Nagy volt a kísértés, hogy a gyermeknek a hétköznapi csodákba vetett hitét a tapasztalat megdönthetetlen érvével véglegesen, megingathatatlanul megalapozzam. Mert az apja kézügyességét már meghaladja a Zsófi szemfülessége, így a füle mögül varázsolás lassan lecseng. Végül győzött a földhözragadt anyai féltés, és a rettegő Zsófinak elmagyaráztam, hogy egy anyai táskában egynél mindig több túlélő csoki lapul, főleg ha színházba menés esete forog fenn. Majd tartottam egy rövid székfoglalót a női táskák tartalmáról és azok keveredéséről, és végső bizonyítékként előhúztam a nem elvarázsolt csokit is. Zsófi szótlanul jött az autóig, majd közölte, hogy ő többet az életbe nem megy színházba, mert... „mert még a végén elhiszem”.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Látogatottsági adatok