Zsákutcába sodró háború

Térségünkben ismét megtapasztalhatjuk a háború poklát. A Kárpát-medencében volt már ennek előzménye a kilencvenes évek elején, amikor a milosevicsi szerb nagypolitika gondolta úgy, hogy fegyverekkel meg lehet állítani a saját útjukat járó népeket.

Az elmúlt harminc esztendőben a világ több pontján került sor hasonló forgatókönyvre. Nem is olyan régen az Amerikai Egyesült Államok és pár nyugat-európai ország vezetői döntötték el, hogy az egyetlen üdvözítő út bombákkal „jó útra téríteni” a közel-keleti diktátorokat, vagy az „arab tavasz” címszó alatt titkosszolgálati eszközökkel fellazítani, majd szétverni több észak-afrikai államalakulatot, ahol máig káosz, tömegnyomor és teljes kilátástalanság uralkodik.Ebbe a sorba illeszkedik az orosz nagybirodalmi törekvés is, amikor lerohanja a számára elfogadhatatlan vezetésű Ukrajnát, mert Kijevben nem Moszkva-, hanem Nyugat-barát kormány van.

Az okok mindig adottak: Putyin népirtást emleget a Kelet-Ukrajnában élő oroszok ellen, akiktől a kijevi vezetés az anyanyelvi oktatástól a tömegkommunkációig rendre mindent elvett – ahogyan a többi nemzeti kisebbségtől is –, de ugyanez elmondható volt Szaddám Huszein vagy Moammer Kaddáfi rezsimjéről is, anélkül, hogy egyenlőségjelet tennék a szabad választásokon hatalomra került ukrán államfő és a közel-keleti diktátorok közé. A nagyhatalmak számára a háborús lerohanásra „feljogosító” okok tehát mindig kéznél vannak.

Oroszország ezúttal nagyon melléfogott. A moszkvai vezetés nem mérte fel, hogy a világ szinte egy emberként áll ki az agressziót elszenvedő Ukrajna mellett, az audiovizuális média segítségével a menekülteket övező emberi szolidaritás globális tényezővé válik. Az Oroszországot sújtó szankcióáradat előbb-utóbb megteszi hatását, még akkor is, ha az átlag orosz ember hozzá van szokva a nehéz élethez.

A háborúk nagy vesztesei azonban mindenhol a kisemberek. Napjainkban a több millió, földönfutóvá váló ukrajnai menekült szenvedi meg legjobban az orosz inváziót, ugyanakkor a szankciók által sújtott Oroszországból bumerángként visszatérő gazdasági büntetések válogatás nélkül lesújtanak az európai országokra is. Az európai földgázfogyasztás 50 százaléka az észak-szibériai földgázmezőkről származik, és ha ehhez hozzávesszük a tetemes mennyiségű orosz kőolajat, amely szintén európai finomítókba érkezik, könnyen kiszámítható, mi lesz az Európai Unió tagországainak gazdaságával, ha a szankciók miatt előbb-utóbb elzárják a csapokat.

Az európai jóléthez megkerülhetetlenek az oroszországi energiaforrások: ezeket sem rövid, sem hosszú távon nem lehet helyettesíteni. Próbálkozások persze vannak, de kérdés, hogy a sok ezer kilométerről tankerhajókon szállított cseppfolyosított földgázra átállítandó fűtés költségeit az európai emberek hány százaléka tudja megfizetni?

És ezzel eljutottunk a globális világ összezártságának kiúttalanságához. Amelyből ha kizárunk egy fontos szereplőt, az magával rántja a benn maradó többieket is. Esetünkben az ukrán-orosz háborúnak nem csak rövid, hanem hosszú távon is súlyos gazdasági következményei lesznek. Elsősorban a környező, kelet-európai országokra nézve, amelyeknek az immár növekvő pályára állított hadászati kiadásaik mellett nem csak az ukrajnai menekültáradat költségeit kell állniuk, hanem a napról napra dráguló energiahordozókét is.

Okosabb lenne kompromisszumokat keresni Oroszországgal. Tárgyalóasztalhoz ültetni a két felet, mint belelovagoltatni Európát egy olyan zsákutcába, ahonnan nem lesz kiút egyik fél számára sem. A politikusok számára például kéne szolgálnia a környező országokban élő emberek megrendítő szolidaritásának, amely a bajba jutottak megsegítéséről szól. Ezt a konfliktust fegyverekkel lehetetlen megoldani.