Washington és Teherán játszmái

Ha világháborútól nem is kell tartani, annyi bizonyos, hogy a konfliktus nyomán a közel-keleti térség még az eddiginél is kevésbé biztonságossá vált, és az Egyesült Államok szövetségesének számító országoknak is komoly okuk van az aggodalomra, mivel megnőtt a valószínűsége, hogy Iránhoz lojális csoportok terrortámadásokat hajtanak végre ellenük. Teherán most azzal kürtöli tele a világot, hogy a „terrorista” Egyesült Államok élezte ki a konfliktust azzal, hogy végzett Kászim Szulejmáni tábornokkal, az Iráni elit haderőnek számító Forradalmi Gárda, az al-Kudsz parancsnokával. Csakhogy ez az érvelés a klasszikus „az úgy kezdődött, hogy a koma visszaütött” mondást idézi.

Az amerikai akció közvetlen előzménye ugyanis az, hogy az Egyesült Államok bagdadi nagykövetségét Iránhoz hű csoportok megtámadták. Mivel pedig Szulejmáni éppen a titkos külföldi akciókért felelt, nem elrugaszkodott ötlet arra a következtetésre jutni, hogy köze lehetett a támadáshoz. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok nem játszott aktív szerepet az elmúlt évtizedekben a térségben eluralkodó káosz előidézésében, és azt sem, hogy Szulejmáni levadászása nemzetközi jogi szempontból ne vetne fel bizonyos kérdéseket.

Köztudomású, hogy Irán és az Egyesült Államok konfliktusa több évtizedre nyúlik vissza. Akkor robbant ki, amikor 1979-ben Homeini ajatollah vezetésével Iránban megdöntötték a Washington szövetségesének számító sah uralmát, hogy helyette a világ egyik legelnyomóbb teokratikus rendszerét ültessék az irániak nyakába. Nem mintha addig a nyugati demokrácia légköre uralkodott volna: Reza Pahlavi sah azon, népük ellen titkosszolgálati és katonai eszközökkel is fellépő diktátorok közé tartozott, akikkel Washington azért ápolt jó viszonyt, mert az adott térségben gyakorlatilag kritikátlanul kiszolgálták az érdekeit. Ezt illusztrálandó elég annyit megjegyezni, hogy Irán helyét a stratégiailag fontos, olajban gazdag térségben amerikai szövetségesként az a Szaúd-Arábia vette át, ahol alig kevésbé szigorú vallási törvények uralkodnak, mint az Iszlám Államban.

Ahogy azonban az Egyesült Államok is úgy értékeli, hogy stratégiai érdekei vannak a közel-keleti térségben, úgy Irán is megpróbálja kiterjeszteni az érdekszféráját. Már csak azért is, mert síita többségű államként a többi, muzulmán, de szunnita többségű ország ellenségesen figyeli. Ezért támogatja Bassár al-Aszad szíriai elnököt, aki a szintén síita alavita közösség tagja, és ezért kezdett el a zavarosban halászni Irakban az országot a szunnita kisebbség képviselőjeként uraló Szaddám Huszein megbuktatása után. A síita többség ugyanis a vallási konfliktusok miatt eleve szívesen vette, hogy a síita perzsa állam – befolyási övezete kiterjesztése érdekében – a szárnyai alá veszi. Arról nem is beszélve, hogy Teherán a térség más országaiban is számos síita milíciát támogat, illetve hogy az Izrael ellenes fegyveres szervezetek patrónusaként is ismert.

Nos, Szulejmáni ezen szervezetek finanszírozását, felfegyverzését és működését támogatta – vagyis közvetlenül felelős emberek ezreinek a halálát okozó fegyveres akciókért és terrortámadásokért. Nem véletlen, hogy az általa vezetett al-Kudsz már 2007 óta a terrorista szervezetek listáján van az Egyesült Államokban, de ENSZ-szankciók is érvényben voltak ellene. Vagyis Irán reakciója, amelyben terroristának nevezi Donald Trump amerikai elnököt, illetve az amerikai katonákat, minimum nevetséges. Washington a nagykövetségét ért támadás után nem engedhette meg, hogy az ereje és befolyása még jobban megkérdőjeleződjék a térségben ezért keményen odacsapott Iránnak. Na és persze az újraválasztásra készülő Trump is felhasználhatja kampánycélra Irán megleckéztetését.

A két iraki amerikai támaszpont elleni iráni válaszcsapás várhatóan csak még keményebb amerikai akciókat válthat ki, ami magában hordozza a veszélyt, hogy a konfliktus tovább eszkalálódik, bár Amerika óriási katonai és gazdasági fölénye egyértelmű.

Ezért kérdéses, mekkora önmérsékletet képesek vagy hajlandóak tanúsítani a washingtoni illetékesek Trumppal az élen. Ám bármennyire is vitatható Washington szerepe és az általa alkalmazott eszközök a térségben, egy dolog kijelenthető: a világ jobb hely lett Szulejmáni nélkül, és mindenkinek rosszabb lenne, ha az ajatollahok diktatúrája alatt nyögő Irán hatalma megnövekedne.