Veszély Keletről

Világossá vált: a tárgyalókészség és egyes orosz egységek kivonása az ukrán határ közeléből csupán porhintés volt, Putyin mindenképpen abban látja saját hatalma megszilárdításának alapjait, ha ukrán területek elhódításával hizlalja az orosz nemzeti önérzetet, és távol tartja a maradék Ukrajnát a NATO-tól. A szankciókkal való fenyegetés nem volt elegendő arra, hogy megfékezze az orosz háborús gépezetet.

Vélhetően a Kreml illetékesei előzetesen kitapogatták, hogy a Rogyina dicsőségének növelése legalább időlegesen feledteti az orosz polgárokkal, hogy a nemzetközi gazdasági büntetőintézkedések miatt egy időre még a mostanihoz képest is romolhat az életszínvonal. Ráadásul Putyint a NATO illetékeseinek azon nyilatkozatai is bátoríthatták, amelyek szerint mivel Ukrajna nem tagja a katonai szövetségnek, fegyveresen nem kelnek a védelmére. Természetesen ez a helyes álláspont, hiszen ellenkező esetben brutális háborúra számíthatnánk, de a csakis az erőt tisztelő moszkvai vezetés számára ez nagyjából egyenértékű egy ukrajnai meghívóval az orosz hadsereg számára.

Ennél fogva a várható események kapcsán nagyon sokat számít, mennyire lesznek határozottak és kemények a Moszkva elleni, nem fegyveres válaszlépések. Ha Putyin úgy látja, a Nyugat puhán reagál, akkor kedvet kaphat újabb területek bekebelezésére is, hiszen a cél az, hogy minél távolabb legyenek Moszkvától a nyugati befolyási övezet határai. Ennek nyomán még az sem teljesen kizárható, hogy a Fekete-tenger partvidékén is tovább kíván terjeszkedni, Odesszáig, de ha nem vigyázunk, akár a Duna-deltáig is.

A mostani, nyílt orosz–ukrán háború elsősorban Putyin és az orosz elit felelőssége, de a Nyugat és Ukrajna sem teljesen ártatlan. Egy, a washingtoni és egyéb nyugati kormányokkal baráti viszonyt ápoló Ukrajna kiváló üzleti lehetőségekkel kecsegtet, ezért mindenképpen szerették volna a saját érdekszférájukba terelni, illetve ott tartani.

Emellett a konfliktus élezése most Joe Biden amerikai elnök számára is jól jöhetett. Népszerűsége mélyponton van, országát neomarxista ideológiákon alapuló szélsőséges mozgalmak rombolják, a társadalom kettészakadt, a csúfos afganisztáni fiaskó pedig csak tovább rombolta az ázsióját. Az őszi kongresszusi választásokon a hatalmon levő demokraták csúfos vereségre számíthatnak. Most viszont abban reménykedhetnek, hogy ha sikerül a demokrácia védelmezőjének és a birodalmi agresszió megfékezőjének feltüntetni a demokrata adminisztrációt, az visszahozhatja az esélyeket. Vagyis igazából a Nyugat számára sem az ukránok jóléte és biztonsága a fontos, hanem a saját rövid távú politikai és hosszú távú gazdasági érdekek, amelyeket Ukrajna és annak vezetői a legmesszemenőbbekig kiszolgálnak. Azt se felejtsük el, hogy Amerika számára könnyű az oroszok ellen agitálni Európában, amikor számára nem létfontosságú az orosz gáz – az viszont már inkább, hogy az orosz energiahordozó helyett a saját, cseppfolyósított földgázát adhassa el Európában.

Ukrajna kapcsán pedig nem lehet elégszer leírni, hogy miközben agresszió áldozata, maga is agresszor, a legutolsó, soviniszta diktatúrák eszközeit alkalmazza az országban élő kisebbségek ellen. Az, hogy a demokráciáért és a jogállamiságért más esetekben oly aktívan aggódó Nyugat ezt szó nélkül tűri, ismét csak jelzi az ukrajnai polgárok „keleti despotizmussal” szembeni megvédése szándékának őszinteségét.

De ne essünk egyes, a putyini retorika bűvkörébe került honfitársaink hibájába sem, akik azt várják, hogy ha ismét orosz befolyás alá kerülne a térség, a magyarok számára eljönne a Kánaán. Nem, Putyin nem adná vissza Erdélyt, legfeljebb ugyanolyan vazallusállamok lennénk mind a térségben, mint jelenleg Fehéroroszország. Ne feledjük egy pillanatra sem: bármit is mond Putyin az orosz „biztonsági igényekről”, csak az orosz birodalmi érdekekről van szó.

1989 előtt a térség népei megtapasztalhatták, milyen orosz befolyás alatt élni – és ne higgyük, hogy az orosz birodalmi gondolkodás ma eltérő az akkoritól. Csak ma éppen nem a kommunizmus ideológiája vezérli. Éppen ezért most közös érdek összezárni Moszkvával szemben, mert közös érdek, hogy az orosz befolyási övezet határa minél keletebbre húzódjon tőlünk. De persze közben a másik végletbe sem szabad beleesni, abba, hogy tőlünk több ezer kilométerre Nyugatra levő országok kritikátlan kiszolgálóivá váljunk. Ellenkező esetben továbbra is kénytelenek leszünk eltűrni, hogy keleti vagy nyugati „birodalmi” központokból akarják az ütemet diktálni számunkra, és önkényesen jókra és rosszakra felosztani a térség nemzeteit.