Céljuk ugyanis nem más, mint hogy maguk döntsenek a fejlesztésekről, beruházásokról, és az ezekhez szükséges európai uniós forrásokat is közvetlenül Brüsszelből, nem pedig Bukaresten keresztül szereznék meg, mivel utóbbi kapcsán nincsenek túl jó tapasztalataik.

Persze ne legyenek illúzióink, a jól hangzó terveken túl igazából egy politikai szövetségről van szó, amellyel sikeres ellenzéki vezetők „mutatnak be” a szociálliberális kormánynak. És ha eszükbe jutott, hogy ez tulajdonképpen önrendelkezés, ha nem, és hiába hangoztatták fennhangon, hogy szó nincs szeparatizmusról, amint az nagyjából borítékolható volt,  a kormány fő erejét képező Szociáldemokrata Párt (PSD) éppen olyan vehemensen és éppen azokat a lózungokat hangoztatva reagált a kezdeményezésre, ahogy a székelyföldi autonómiatörekvésekre reagál a teljes román politikai paletta. Köztük persze azok a nemzeti liberális pártiak (PNL) is, akik most kvázi ugyanazt tűzték a zászlajukra. Mert mit is hallhattunk a kormánypárti politikusoktól? Például, hogy „Románia történelme során nem leselkedett még nagyobb veszély a román állam területi egységére”, vagy hogy az intézkedés kihat „az állam függetlenségére”, egyenesen „Románia-ellenes támadás”.

Nem ringatjuk magunkat álomvilágban, így meg se fordul a fejünkben – pláne ennyi választás közeledtével –, hogy a nemzeti liberálisok ezentúl nagyobb empátiával viszonyulnak a magyar autonómiatörekvésekhez. Annak viszont módfelett örülnénk, ha nem csupán politikai hatásvadász intézkedésnek szánnák az összefogást, és elindulna egyfajta együttgondolkodás, ami a következő európai uniós költségvetési ciklusban konkrét közös projektekben is testet öltene.

Mint ahogy annak is örülnénk, hogy ha a nyugati példa ragadós lenne, és minél többen belátnák, hogy csak akkor jutunk egyről a kettőre, ha már nem Bukarestben dől el, hogy hol, mikor és miből épülnek utak, autópályák, repülőterek vagy regionális kórházak. Ahogy az Adevărul.ro portál is írta nemrég, például a moldvaiak is saját kezükbe vehetnék a saját sorsuk alakítását, ha már az elmúlt majdnem harminc év tapasztalata azt mutatja, hogy Bukaresttől sok jóra nem számíthatnak, hiszen még egy kapavágás sem történt a várva várt autópályáik egyelőre csak papíron körvonalazódó nyomvonalán.

Csakis is így lehet ugyanis lebontani a központosítás egyre magasodó falát. Hiszen – mint láthattuk – az elmúlt néhány évben sok decentralizáció bizonyult tulajdonképpen centralizációnak, és éppen azokat a rendelkezésre álló uniós forrásokat nem sikerült a korábbi ciklusban elkölteni, amelyek Bukaresten múltak, vagyis inkább buktak.

És ami manapság a Dâmbovița-parti fővárosban történik, még a korábbiaknál is zűrzavarosabb jövővel kecsegtet. Nézzük csak azt, hogy a kormány annyira sem tud előretervezni, hogy a miniszterelnöknek december 8-án fogalma nincs, meglesz-e 31-éig az év elején beígért száz kilométernyi autópálya. Közben meg – váltig hangoztatva, hogy van pénz, és jövőre is lesz – a kormány tartalékalapjából különítenek el összegeket a decemberi nyugdíjak kifizetésére, és az azok folyósításával járó postai költségekre.

A legfrissebb brüsszeli nyilatkozatok szerint van remény arra, hogy a négy szövetkező nagyváros saját kezébe vegye az irányítást, és a következő költségvetési ciklusban pályázni is tud, hogy a közösség érdekei mentén fejleszthessen.

Hogy egyedül lesz-e ezzel, nehéz lenne megjósolni. De minél több hasonló kezdeményezés születik, annál inkább bízhatunk abban, hogy egyszer megérjük: a székelyföldi autonómiát sem tekintik ördögtől valónak.