Vágyakozni az után, ami a miénk

Már novemberben elözönlik a boltok polcait az ünnepi bevásárlásra csábító, sziporkázó termékek, a karácsonyt, szilvesztert megelőző hetekben talán még gyorsabban rohanunk, még többet vásárolunk, mint az év többi időszakában, megfeszített tempóban igyekszünk előteremteni mindazt, ami az ünnep külsődleges kelléke lehet. Mindeközben persze voltak és vannak, akik arra próbálják ráirányítani a figyelmet, hogy az advent tulajdonképpen a csodavárás titokzatos homályának időszaka, a befelé fordulásé – és legfőképpen a szereteté.

Egyes vidékeken az adventi időszakot kisböjtnek nevezték. Ha erre gondolunk, némiképp visszatetsző, hogy napjainkban a karácsony előtti időszak sokak számára elsősorban az ajándékhalmozásról, áruvadászatról, költekezésről és végeláthatatlan beszerzőkörutakról szól.

Az idei advent, karácsony és évbúcsúztató minden valószínűség szerint más lesz, mint a korábbiak. A járványhelyzet miatt hozott korlátozások és a fertőzéstől való félelem megakadályozza, hogy a családok egymástól távol élő tagjai hosszasabban együtt lehessenek, az idősekkel való huzamosabb találkozás sem veszélytelen, így megeshet, hogy a „hiányjeles” ünneplés épp arra irányítja rá a figyelmet, ami a karácsony lényege: magára a szeretetre. Arra a gyógyító, felemelő, vigasztaló erejű, nélkülözhetetlen és megfoghatatlan valamire, amire nemcsak ünnepekkor és ünnepek közeledtével kellene kiemelten összpontosítani.

Ez az esztendő sok mindenre megtaníthatott bennünket. Többek közt arra, hogy életünk, szokásrendünk oly természetesnek vett elemeiről, tényezőiről kell belenyugvóan lemondanunk. Megtörténhet, hogy az idei rendhagyó karácsony arra is alkalmat ad, hogy ráébredünk: az elszigeteltség és korlátozottság a befelé fordulás révén megerősíthet bennünket, talán az ünnep igazi lényegét, arcát is tisztábban láthatjuk. És arra is, hogy észrevegyük, a lemondásokkal járó időszak lehetőséget kínál a lelassulásra, a mindennapi őrült tempóból való kilépésre. Arra, hogy olyan lelki tartalmakat építsünk, formáljunk magunkban, amik erőt adhatnak a továbbiakra nézve.

A rendhagyó ünnepvárás okán eszünkbe juthat Simone Weilnek, a huszadik század első felében fiatalon elhunyt francia írónak, filozófusnak, misztikusnak – akinek életműve egyébként nagymértékben hatott Pilinszky János lírai világlátására is – leghíresebb mondata: „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”