A még a Google-fordítóval magyarítani próbált szövegek ostobaságszintjét is alulmúló meghívóban keresetlen egyszerűséggel csak „tragumúráknak” nevezték a megszólított magyarokat – ami egyértelműen a város román megnevezésének a szó értelmével tisztában nem levő fordítóprogram „elmeszüleménye”.

A gesztus – még ha nem is tudatos – tökéletesen jelzi, hogyan viszonyulnak az Erdély elszakítását célzó folyamat kezdetének tekinthető megmozdulás századik évfordulóját ünneplő román intézmények, illetve a román polgárok jó része a területen élő őshonos magyar közösséghez.

Marosvásárhelyen, ahol még mindig az egyik legnagyobb létszámú, több tízezres magyar közösség él, az önkormányzat illetékesei nem hogy nem tekintik természetesnek, hogy minden ügy elintézhető legyen a város polgárainak közel a felét kitevő magyarság anyanyelvén, hanem csak amolyan tessék-lássék módon, muszájból biztosítanak valamilyen felemás „kétnyelvűséget” – és a mostani eredmény is mutatja, hogy még erre is odavetett csontként tekintenek. Az pedig, hogy egy magyar szöveg legalább tényleg magyarul legyen, nem is fontos, legfeljebb „jólvanazúgyis” alapon legyintenek egyet, majd a jogos felháborodás nyomán papolnak egy sort a kevesebb indulat és a nagyobb tolerancia szükségességéről.

És persze nem csupán Marosvásárhelyen van ez így, hanem minden olyan városban, ahol a románok arányát mesterségesen felduzzasztották a magyarok rovására – a falból kihelyezett kétnyelvű feliratok tövében nagyítóval is nehéz olyan ügyintézőt találni, aki magyar nyelven is képes társalogni a magyar polgárral. Benne van ebben a jelenségben a tudatlanságtól kezdve a hódítóként, megszállóként viselkedő hatalom minden lenézése a „meghódítottakkal” szemben.

Pedig érdekes módon az érintett önkormányzatok – mint ahogy maga a román állam is – az általunk befizetett adót ugyanolyan lelkesen elveszik, mint a románokét, jómagam legalábbis még sohasem hallottam olyasmit, hogy bármely román intézmény azt közölte volna: a magyarok pénze nem kell.
Márpedig amennyiben ez így van, akkor a pénzünkért megkövetelhetjük, hogy mindenhol, ahol a magyar közösség őshonos, és megfelelő arányban jelen van, biztosítsák számára a teljes anyanyelvi ügyintézés lehetőségét.

Az, hogy meg is követeljük, már a politikai képviseleteken, a civil szervezeteken és magukon a magyar polgárokon is múlik, és azért azt is be kell vallani, hogy a követelés nem mindig elég hangos. Mindettől függetlenül azonban tény, hogy ha nem is pont száz éve, de a román közigazgatás megtelepedését követően a megszállt, majd a világháborús győztesek kegyéből hivatalosan is megkapott magyarországi területeken élő magyar közösség tagjai is hozzájárulnak adóikkal a románok által most ünnepelt Nagy-Románia működéséhez. Ezért cserébe pedig kulturális és nyelvi jogok is járnak.

Még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. És még a tragumúrákat is szívesebben látnák itt, mint bennünket.