Tisztelet és testi sértés

Nem új a nap alatt, hogy a különböző nemzedékek, illetve a nevelők és neveltek, tanítók és tanítottak közt eleve feszültséggel telített a mindennapi kapcsolat, kérdés azonban, hogy miként kezeli mindezt a 21. századi oktatási rendszer, maga a társadalom – ha úgy tetszik, lebontva: a felnőttek, a kamaszok, avagy pedagógusok társadalma. Ki mennyire belátó, mennyire arrogáns, mennyire bosszúálló, mennyire megértő, mennyire tekintélyelvű, avagy mit enged meg magának. Gyakorta elhangzik (ahogyan az valószínűleg évszázadokon keresztül minden idősebb nemzedékben óhatatlanul megfogalmazódott, csak más-más koordinátákra vonatkozóan), hogy a fiatalokat nehezen lehet fegyelmezni, a felnőttek normarendszerének aklába terelni. Másak lehettek ennek okai és módszerei száz, hetven, húsz évvel ezelőtt is, és ismét másak manapság. Valószínűleg ezt sem tartja eléggé szem előtt, nem igazodik a mai viszonyokhoz az oktatási rendszer.

Messzire elvezethet, ha elkezdenénk vizsgálni az iskolai erőszak okait és következményeit. Ugyanakkor rengeteg kérdést felvet, illetve számos tényező függvénye, hogy valójában hol húzódik az egymás iránti tisztelet és tiszteletlenség, a tolerancia és intolerancia közti vékonyka határvonal. A hazai oktatási rendszer rengeteg meglévő, tovább burjánzó rákfenéjét, így egyelőre az iskolai erőszak jelenségét sem képes megfelelően kezelni és szabályozni, hiszen ha így tenne, nem történnének gyakorta az iskolában a gyerek és a felnőtt lelki egészségét károsító esetek.

A bukaresti szenátus elfogadta a már korábban is meglebegtetett törvénytervezetet, amely a rendőrökéhez hasonló státust biztosítana a tanároknak. Eszerint a pedagógusok úgynevezett hatósági státust kapnának, amely lehetővé tenné, hogy a hatóságok azonnal közbelépjenek, amint egy pedagógust fizikai vagy verbális bántalmazás ér, és a jelenleginél sokkal szigorúbban büntetnék azokat, akik a tanárokat bántalmazzák. A jogszabály kezdeményezői szerint mind több jel mutat arra, hogy a tanárokat egyre kevésbé tisztelik a diákok, és számos esetben testi sértésig fajultak a pedagógusok ellen irányuló erőszakos cselekedetek. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa.

Felmerül a kérdés: vajon a túlkapásokra vetemedő, a tanárt bántalmazó kamasz a hibás valójában? Vagy pedig az otthoni nevelésben, a szociális életet szabályozó írott és íratlan törvények lefektetésében, betartatásában keresendők a fő okok? Vajon hol máshol tanulja avagy nem tanulja meg az embertársai iránti tiszteletet a gyerek, ha nem a családi mikroközösségben? És nem késő már megtanítani a tiszteletre, ha eljutott odáig, hogy felemelje a kezét a tanárra? Vajon az iskolákban egészen pontosan és világosan kijelölik, hogy mihez kell igazodnia diáknak, tanárnak egyaránt, milyen határokat nem szabad túllépnie? És felkészítik kellőképpen a felsőoktatásban a leendő pedagógusokat arra, hogy miként kezeljék az esetleges feszültségeket? És még számos, ehhez hasonló kérdést feltehetnének és megválaszolhatnának az oktatási rendszer képviselői, hogy bár jottányival közelebb kerüljünk ahhoz, hogy megfelelően lehessen kezelni az iskolai bántalmazás jelenségét.