Terepjáróra cserélt vállalkozói becsület

A vállalkozók különböző érdekvédelmi szervezetei egyre hangosabban követelik, hogy a kormány szabadítsa fel a munkaerőpiacot a külföldi munkavállalók előtt, azaz oldja fel azokat a bürokratikus intézkedéseket, amelyek miatt sok esetben esélytelen munkaszerződést kötni egy tőlünk keletre fekvő, Európai Unión kívüli ország állampolgárával.

Miközben folyik a vita és a kötélhúzás, érdemes lenne megkérdezni a vállalkozóktól és a kormánytól egyaránt, hogy nem volna-e kézenfekvőbb nagyobb bérek ígéretével hazacsalogatni a Nyugat-Európában dolgozó román állampolgárok legalább 30 százalékát, ami nagyjából megoldaná a mai munkaerőkrízist. Igaz, közvetlenül nem a kormány és a parlamenti többség feladata rávenni a magánszférát arra, hogy a mostani fizetéseknél lényegesen többet ajánljanak a munkavállalóknak, azt viszont a törvényhozás és a végrehajtás szintjén elérhetik, hogy a jogszabályokat betartatva olyan vállalkozói környezetet teremtsenek, amely van annyira csábító a munkavállalónak, hogy ne hagyja el az országot.

Érdemes lenne utánanézni annak, hogy a magánszférában mivel magyarázható a minimálbérek hatalmas tömege. Mi az oka annak, hogy a munkaszerződéssel dolgozó alkalmazottak legalább egyharmada – hozzávetőleg másfél millió ember – hivatalosan minimálbért kap? Aki valamennyire is jártas a témában, jól tudja, hogy ez a fajta bérezés az adócsalás melegágya. Elegendő elbeszélgetni építőiparban dolgozó szakmunkásokkal, hogy kiderüljön: az alkalmazottak legalább fele papíron ugyan minimálbért kap, de ennek az összegnek a két- vagy háromszorosát a munkaadója zsebből fizeti ki. Gondolom, azt a fináncoknál sem hiszi el senki, hogy egy kőműves, ács vagy vasbetonszerelő napi tíz órán át havi 1200 lejért dolgozik, ennek ellenére ez a fajta adócsalás olyannyira nemzeti sporttá vált, hogy a börtönbüntetést is kilátásba helyező, idevágó jogszabályt csak kivételes esetekben alkalmazzák.

Amikor külföldön dolgozó építőipari munkásokat kérdeztem nemrég, hogy miért vállalják az észak- vagy nyugat-európai munkát, a többség azt válaszolta, számára elfogadhatatlan a romániai minimálbéres állás. Egyrészt nem jut bankhitelhez, másrészt ha a nyugdíjkorhatárhoz közeledik, ilyen fizetéssel nyugdíjas éveire csak aprópénzre számíthat.

De nemcsak az építőiparban, hanem a reálgazdaság más területein is hasonló a helyzet. Így magától adódik a kérdés: ha ennyire krónikus a munkaerőhiány, miért nem éri meg a vállalkozónak megbecsülni a munkásait, és nem átverni azokat? Másrészt a hatóság miért nem tesz semmit azért, hogy ez a tarthatatlan helyzet megváltozzon?

Ha cégvezetőkkel áll szóba az ember, ők a hatalmas adóterhekre panaszkodnak: ha mindent törvényesen, előírást szerint kifizetnek, nem maradnak semmivel, a céget pedig be kell zárják. Csakhogy a munkaerőhiány miatt a vállalkozás előbb-utóbb így is zátonyra fut, hiszen nehezen hihető el, hogy minimálbéres állásra munkaerő-utánpótlást találnak, azaz az ördögi kör így vagy úgy, de bezárul.

Románia a kiskapuk országa, ezt mindenki tudja. Amit egyesek előnynek tartanak, az gyakorlatilag az ország és a teljes román gazdaság veszte is. A törvényes rendelkezések be nem tartása, a nemzetgazdaság minden területét érintő adócsalás immár nemcsak abban mérhető le, hogy Európa utolsó országaként nincs egy összefüggő autópálya-rendszere, hanem ez a gyakorlat megpecsételi a humánerőforrás jövőjét is. Aki megtapasztalja, hogy Svédországban, Németországban vagy Nagy-Britanniában miként lehet hivatalos bérlappal megkeresni a romániai fizetések többszörösét, az nem fog hazatérni azért, hogy a hazai cégvezető évente cserélgesse sok tízezer eurót érő terepjáróját alkalmazottainak átverése árán.

Alapvető szemléletváltás kell tehát ahhoz, hogy a hazai cégek ne vietnami munkásokban lássák a megoldás kulcsát, hanem az őshonos, hazai munkaerő megbecsülésében.