Szegények és gazdagok

Ha sorra vennénk az erdélyi kisvárosok idei teljesítményét, hamar kiderülne, hogy a koronavírus-járvány első esztendeje nagyságrenddel jobban megviselte őket, mint Brassót, Temesvárt, Kolozsvárt vagy Nagyváradot. És itt elsősorban nem az infrastrukturális beruházásokra gondolok – egy talpraesett polgármester idén is elboldogulhatott a pályázati pénzekből –, hanem a robbanásszerűen növekvő munkanélküliségre.

A jelenség azt jelzi, hogy a rendszerváltás utáni rablókapitalizmus az olcsó munkaerőt kihasználva itt hódított leginkább. A minimálbéres munkát kínáló befektetők állnak leghamarabb tovább ezekről a kistelepülésekről, ahol korábban elhitették, hogy ők a vidék megmentői. A gyakran három váltásban, éhbérért dolgoztatott munkavállalók most arra döbbennek rá, hogy a nagyvárosi fizetések feléért vagy harmadáért sem kell a munkaerejük. A cégtulajdonos már így sem tud annyit kaszálni a végterméken, hogy neki megérje.

A kárrendezés a külföldi hitelekből működő államkasszára marad, de a tűzoltómunka csak átmeneti megoldás, és nem tudja megakadályozni a kistérségek további kiürülését. A kisvárosokból és vonzáskörzetükből a fiatalok jelentős része eddig is megpróbált nyugat-európai munkavállalóként boldogulni, és a pandémia fejleményeitől függően újabb tízezrek várnak indulásra készen Dél-Erdélyből, a Székelyföldről, a Szilágyságból vagy Szatmár és Bihar megye legszegényebb településeiről. Számukra a kormányváltás nem hozhat reményt, hiszen a kárrendezésre és a megszorításokra készülő új kabinet még ha akarna, sem tudna rövid időn belül gazdasági stabilitást hozni ezekbe a leszakadt országrészekbe.

Van, aki azt állítja, hogy a mezőgazdasági termelés újraértékelése lehetne a vidéki munkaerő megtartásának kulcsa, azaz lépéselőnybe kellene hozni a családi gazdaságokat és az őket kiszolgáló helyi feldolgozóipart. Ezzel lehetne ugyanis visszafogni a nagy léptekkel és minimális alkalmazotti gárdával terjeszkedő mezőgazdasági nagyüzemi hálózatot, amely rég nem arról szól, hogy mekkora legyen egy-egy vidék népeltartó képessége. Valószínű azonban, hogy ez is hiú ábránd marad, hiszen a harminc éve fonákul elindított mezőgazdasági termelésnek aligha tud új irányt szabni az új kormány, amely a bukaresti gondolkodás rabja marad.

A régi termelőipar felszámolásának romjain meggazdagodott kalandorok egész vidékeket csupaszítottak le, rákényszerítve a munka nélkül maradt tömegeket, hogy szétszóródjanak a világ minden égtája felé. Ebbe a légüres térbe nyomultak be „az olcsó romániai munkaerő” megszállottjai, akik úgy tekintettek az ország szegényebb régióira, mint a Vadnyugat egykori meghódítói az indiánokra. Ebben közrejátszottak a helyileg megvásárolható polgármesterek is, akik a minimálbért kínáló „befektetők” nyomására elutasították az olyan beruházók letelepedését, akik komolyabb befektetést és nagyobb béreket kínáltak volna. Sok ilyen történet kering kisvárosainkban, ezek kivizsgálásáról azonban a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben nem hallottam. Pedig a munkaerőt kizsigerelő kartellezés eléggé egyértelmű tüneteket mutat. Ami nagyvárosokban sokkal nehezebben működtethető bűncselekmény, hiszen jóval több a munkalehetőség, mint a béreket közös megegyezéssel is nyomottan tartó kistelepüléseken.

Ma már egyértelmű, hogy nemcsak a vendéglátóipar szenved a járvány miatt, hanem a gazdaság egésze. Azon belül is kiemelten sok vidék gazdasága, amely a rendszerváltás óta nem látott kilátástalanságot szülhet, ha a döntéshozók továbbra sem vesznek róla tudomást. Ha úgy tesznek, mintha a nagyvárosok és a kisebb térségek szociális és gazdasági megítélése egyforma lenne. Ami fatális tévedés.