Száz év Balkán

A piros-sárga-kék zászló- és kokárdaorgián, illetve néhány kétes értékű, az úgynevezett centenárium alkalmából szombaton felavatandó köztéri emlékművön túlmenően homályba vész, mit tett hozzá Románia Erdélyhez.

A gyulafehérvári nagygyűlés – amely már csak a jellege és a kizárólag román résztvevői miatt is kevesebb legitimitással és reprezentativitással bírt, mint akár a véleménynyilvánítás lehetőségét a tartomány minden polgárának megadó tavalyi katalóniai függetlenségi népszavazás – csupán ürügyként szolgált ahhoz, hogy Románia a világháborúban győztes hatalmak jóváhagyásával megtámadhassa Magyarországot, megszállhassa annak keleti területeit, majd azonnal megkezdhesse az azóta is tartó asszimilációt.

Bár a nagygyűlést azóta is sokan a Woodrow Wilson akkori amerikai elnök által propagált önrendelkezés jegyében történt legitim aktusként értelmezik, azért jegyezzük meg: a híres-hírhedt wilsoni 14 pont alapján meghirdetett önrendelkezés igencsak szelektív volt, hiszen csak a győztes hatalmak által támogatott nemzetiségeket illette meg – az Erdély Magyarországhoz való tartozására vonatkozó szándék kinyilvánítására összehívott kolozsvári magyar nagygyűlést semmibe vették. Az egykori elnök iránti tisztelet hangsúlyozása mellett maga az amerikai diplomácia egyik legkiemelkedőbb alakja, Henry Kissinger is úgy fogalmazott Világrend című, monumentális művében, hogy a távolról sem a 20. századi amerikai külpolitika geopolitikailag legtájékozottabb vagy diplomáciailag legképzettebb személyiségének számító Wilson által kidolgozott wilsonizmus olyan emelkedett külpolitikai doktrínát hagyott örökül a 20. századra, amely „elemelkedett” a történelmi vagy geopolitikai megfontolásoktól is. (Mindez persze nem csökkenti a nemzetiségek törekvései iránt teljes érzéketlenséget tanúsító akkori magyar politikai elit felelősségét, de a kép teljessége érdekében érdemes leszögezni).

Száz évvel ezelőtt annyi történt tehát, hogy a győztes hatalmak az önrendelkezés elvét paravánként használva, saját geopolitikai céljaikat szem előtt tartva átszabták Közép-Európa térképét, annak egy jelentős, történelmileg a nyugati kultúrkörhöz tartozó részét a balkáni–bizánci kultúrának engedve át.
Ez persze ma már a múlt megmásíthatatlan része. A kérdés most az, hogy jól sáfárkodott-e Románia a megszerzett területekkel. Nos ahogy Lucian Boia, a történész „fenegyerek” is írta, Románia az egyetlen sikereként azt könyvelheti el, hogy az azóta eltelt száz évben a nemzetiségek elüldözésével, kiirtásával, asszimilálásával és eladásával sikerült nagymértékben elrománosítania az amúgy etnikailag igencsak heterogén új országot. (És a folyamat ma is zajlik, gondoljunk csak a román hatóságok magyarellenes lépéseire).

Ezen túlmenően az erdélyi románok ugyanazt kapták jutalomként, amit a magyarok büntetésként. Igaz ugyan, hogy sokan közülük helyzetbe kerültek, de Nagy-Románia alapvetően kizsigerelte, majd „lelakta” az 1918 után megszerzett területeket, a rombolási folyamatot pedig a 45 évnyi, eleinte internacionalista, majd fasiszta kommunizmus, majd az abban gyökerező, harminc éve tartó kaotikus időszak szinte jóvátehetetlenül tetőzte be.

Ma pedig ott tartunk, hogy ennél konfliktusosabb, politikailag a történelmi régiók mentén megosztottabb és kilátástalanabb soha nem volt az „egységes román nemzetállam”. Úgyhogy nemcsak nekünk nincs mit ünnepelnünk, hanem igazából a románoknak sem. Hacsak nem tekintjük a siker csimborasszójának az egyre románabb, de lerobbant infrastruktúrájú, egyes elemeiben a 19. századot idéző, a munkaképes lakosságát folyamatosan veszítő ország megvalósítását.