Satu

Hát papagájnak nézel te engem, kérdezgette, vagy becsípett magnószalagnak, hogy ismételteted velem állandóan, mert azt ugye mégse nézhetem, hogy lábbal tiporjad itt nekem a haza szentségét, milyen hazáét, kérdezett vissza ilyenkor sunyi vigyorral Cigány, de már kapta is a fejére a csatt-tarisznyát, így hívta a sallert Satu, hogy csatt-tarisznya, és Cigány még örülhetett, ha nem szorongatta meg, mit gondolsz, mért hívnak engem Satunak, kérdezte fenyegetően Satu. Mert megiszod a fékolajat is, feleselt ilyenkor Cigány, de ezt már futtában mondta, jó néhány méterrel távolabbról, mert Satutól azért félt. Ne tegyed össze egy dobozba ezekkel a szemetekkel, mert összegizmaszolják a trikolór szalagokat meg az ezüstérméket, te bivalygenitália. Mondjad, hogy nem teszed össze többet, nem teszem össze többet, mondta Cigány, különteszed, kérdezte Satu, különteszem, na akkor mondjad utánam: Isten, a rockzene és minden aprószentek nevében átveszem ezt a kitüntetést a köztársaságtól és Satutól, és fogadom a szemem világára, hogy nem leszek méltatlan rája. Cigány mondta, Satu meg a mellére tűzött egy köztársasági érdemkeresztet. Na jól van, te címeres makimajom, hozzad szépen a többi dobozt is, mindjárt jönnek a vevők, mi meg még ki se pakoltunk. Az ószeren ilyenkor még csak az árusok voltak kint, alig virradt, csak rakták ki az újságpapírra meg a régi pokrócokra a portékát. Legtöbben fölösleges limlomot. Satu a Magyar Köztársasági Érdemrend összes fokozatát árulta, senkinek nem mondta meg, honnan szerzi be őket, de eredetiek voltak kétségtelenül. Rendelésre még a Kossuth-díj szobrocskáját is be tudta szerezni. Miután kipakoltak, és elkezdtek szállingózni a vásárlók, Cigány otthagyta Satut, bóklászott az árusok között, majd, ha észrevette, hogy vásárlójuk van, visszament, és úgy tett, mintha ő is vásárolni akarna, rálicitált az igazi vevők által ajánlott árra. Ha sikerült felsrófolni az árat, és a vevő elment, röhögtek. Cigány közben beszerzett ezt-azt a többi árustól. Az aprópénzen vásárolt román népzenét tartalmazó bakelitekből ügyesen gitárpengetőket faragott, a rockerek imádták.

A nap unalmasan telt, keveset adtak el. Már majdnem összepakoltak, amikor egy elegáns úr állt meg a lepedőjük előtt. Kifogástalan öltönyt viselt, kalapot, lakkcipőt, a kezében ezüstfejű sétabotot tartott. Satu utálta a fajtáját, mondta is gyakran: utálom a fajtájukat, Cigány, csak pislogot ilyenkor, számára vonzó volt ez az eltúlzott elegancia, de nem merte mondani Satunak, hogy ő nem utálja, így amikor a másik kérdezte, csak pislogott és bólogatott, hogy ő is utálja. Mért utálod, akarta kérdezni Cigány, de nem is nagyon kellett, Satu elmotyogta úgyis, olyanok ezek, kistestvérem, mint a szaloncukros papírba csomagolt szar. Hiába cicomázzák ki magukat, ha kinyitják a szájukat, már bűzlenek is. Ezt az ezüstórát megveszem, mondta a sétabotos, mennyibe kerül? Nem eladó, mondta Satu. Akkor miért rakta ki, kérdezte a sétabotos. Hogy tudjam, mennyi az idő, mondta Satu. A sétabotos felvonta a szemöldökét, de azért tovább nézelődött. Ez a rézmozsár eladó, kérdezte gyanakodva – ekkor már Cigány is ott állt mellette –, az eladó, mondta Satu. Mennyi, kérdezte megnyugodva a sétabotos, kétmillió aranyrubel, mondta Satu, és belebámult a férfi arcába, aki láthatóan elámult. Én adok érte hárommilliót, vetette közbe Cigány, és elnyomott egy vigyort. Az öltönyös férfi állt egy darabig zavartan, bámult egyikükről a másikra, majd megfordult, és szó nélkül elment. Ezeknél a sznoboknál csak a kommunisták rosszabbak, ne legyél kommunista, Cigány, mert agyonlőlek, mondta Satu. Kommunista leszel, kérdezte a társát, nem leszek kommunista, Satu, mondta Cigány. Ha megbuggyanok, és kommunista leszek, agyonlősz, kérdezte a másik. Agyonlőlek, Satu, mondta Cigány. Jól van, te hazám hőse, tartsad ide a tyúkmelledet, vigyorodott el Satu, és kivette a kupacból a legfényesebb medáliát, Cigány kihúzta magát, komoly volt, mintha valóban kitüntetnék. Ne húzzuk az időt, mondta aztán Satu, még szem elől tévesztjük itt nekem ezt a díszpintyet. Szerinted mennyit adnának az ezüstfejű sétabotjáért?