Román, amerikai két jó barát

  Nagy változás persze az elmúlt években tapasztalt helyzethez képest már csak azért sem következhetett be, mivel a térségben sem változott sok minden. Az Egyesült Államok továbbra is az orosz katonai-gazdasági és információs terjeszkedésben látja a legfőbb veszélyt, miközben Moszkva továbbra sem hajlandó lemondani az Ukrajna fölötti befolyásról, ezért fenntartja a megszállást Kelet-Ukrajnában, és Transznisztrián keresztül a Moldovai Köztársaságot is szorongatja. Mivel pedig Románia jóformán közvetlenül a frontvonalban van, egyértelmű, hogy Washington mindent megtesz annak érdekében, hogy az ország ellássa azt a feladatot, amelyet ebben a felállásban az amerikai stratégák kiosztottak rá. Ennek részeként Bukarest jókora összegeket szán a Konstanca megyei Mihail Kogălniceanu katonai repülőtér korszerűsítésére és kibővítésére, amely az egyik legközelebbi NATO-támaszpont Oroszország, illetve az orosz agressziót nyögő Kelet-Ukrajna közvetlen környezetében, vagyis a jelek szerint a NATO-stratégák – értsd: elsősorban a washingtoni katonai tervezők – arra készülnek, hogy hosszabb ideig kell elrettentésül a térségben állomásozniuk, illetve tartaniuk a frontot.

És hasonló, ha nem is ekkora léptékű fejlesztések várhatók az aranyosgyéresi támaszponton is. Mindez a deveselui rakétapajzzsal kiegészülve Lengyelország mellett a NATO egyik legfontosabb keleti bástyájává teszi Romániát. (Különben Deveselu nem véletlenül szúrja az oroszok szemét, elvégre hiába építették a hivatalos NATO-indoklás szerint az iráni fenyegetés elhárítására, az oroszok közelebb is vannak, és sokkal jobban is érdeklődnek a térség iránt, úgyhogy ennek is elsősorban ők a „címzettjei”.) Az országra a térségben már csak azért is nagyobb szerep hárul, mert a Fekete-tenger övezetének legnagyobb, 80 milliós lakosságú NATO-tagállama, Törökország egyre inkább a saját pecsenyéjét sütögeti a térségben, szeretné ugyanis visszaszerezni száz évvel ezelőtti befolyását. Mivel pedig ez enyhén szólva nem mindenben felel meg a hegemóniát továbbra is saját magának fenntartani akaró Washingtonnak, a lehetőségekhez képest Romániát igyekszik fölfejleszteni. Bukarestnek pedig a jelek szerint továbbra is tökéletesen megfelel ez a felállás.

Jóformán kormányoktól függetlenül az ország külpolitikai doktrínája azon alapul, hogy a térségben legerősebb, Oroszországgal szemben álló hatalomra bízza magát – ami értelemszerűen az Egyesült Államok, az Európai Unió ugyanis katonailag még nem igazán komolyan vehető entitás. Az természetesen mellékes tényező, hogy Románia neve a politikai instabilitás szinonimájává vált a térségben – amíg az aktuális kormány kritikátlanul mindent megtesz, amit Washington követel, addig tökéletes a viszony. Ha pedig kormányszinten probléma adódhat, jöhetnek a szokásos korrupciós vádak, miközben a mélyállami struktúrák zavartalanul dolgoznak tovább az együttműködés érdekében. Az pedig végképp sokadrangú kérdés, hogy Románia kisebbségi szempontból nem hogy mintaállamnak nem nevezhető, hanem az utóbbi időben még fokozódott is a magyar közösséggel szembeni állami fellépés – a példákat az úzvölgyi pogromkísérlettől a közbirtokossági erdők újraállamosítási kísérleteiig sorolhatnánk.

Amíg Washington Oroszországot tekinti a legnagyobb fenyegetésnek a térségben, Románia pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy az Egyesült Államok a Moszkva befolyása elleni küzdelemben eminens tanulónak tekintse, nemigen várhatjuk, hogy az amerikai illetékesek szót emeljenek az érdekünkben – ha csak nagyon el nem fajulnak a dolgok. Ami persze nem jelenti azt, hogy már csak a jegyzőkönyv – meg a saját lelkiismeretünk megnyugtatása – kedvéért nem kell folyamatosan tájékoztatni a Nagy Testvért a magyarellenes fellépésekről. Hogy rajtunk aztán egy percig se múljon annak a kimondása: Romániában és a térségben még mindig az jelenti az egyik legfőbb kockázatot a stabilitásra, hogy a román állam bizonyos szervei nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek saját állampolgáraik egymilliós csoportjára, és ennek szellemében járnak el velük szemben.