Vegyük egy általános iskolás hétköznapját: reggel 8-ra jár (de arra is akad példa, hogy 7-re), aztán 3-ig a padban görnyed (tisztelet a heti mindössze két-háromszori testnevelésóra üdítő kivételének), majd miután hazaballag, minimum 2-3 órányi házi feladatozás várja. És még nem is szóltunk arról, hogy sok esetben plusztevékenységekre jár, a kisérettségi évében bizony magánórákra is, mert másképp nem képes venni az akadályokat.

Rengeteget emlegetik manapság a legendás finn iskolapéldát. Az észak-európai országban gyerekre szabottan pallérozzák nemcsak a diákok szellemét, de edzik fizikumát, megtanítják kétkezi munkát végezni, életben tartják, sőt fejlesztik a kreativitásukat úgy, hogy közben létük, létezésük igazi eleme, a játék sem szorul háttérbe. A mi tájainkról tekintve azonban mindez egy távoli bolygó elérhetetlen világának tűnik, hiszen rögvalóságunk arról szól, hogy óriási terhet ró a gyerekekre a túlzsúfolt iskolai tanterv. Általában. Hát még azokra, akik úgynevezett „vokacionális” oktatásban részesülnek, magyarán sport- vagy művészeti iskolába járnak.

Nem csoda, hogy a minap ezeknek a diákoknak a szülei Erdély nyolc városában kezdtek aláírásgyűjtésbe tiltakozásként, hogy a gyerekek heti 40 órás tanterv szerint tanulnak, ami persze fölöttébb megterheli őket. Eszerint ha úgy vesszük, többet dolgoznak, mint a felnőttek, hisz az iskolában töltött 7–8 óra után otthon is tanulniuk kell, a kötelező „túlórák” pedig rengeteg otthoni felkészülést, gyakorlást, edzést, versenyt jelentenek. A Magyar Szülők Szövetsége (MSZSZ) szót emelt, „gyermekkínzásnak” nevezte a helyzetet, kilátásba helyezve, hogyha nem sikerül változtatni a helyzeten, a szülők kiveszik gyermekeiket a művészeti és sportiskolákból, felszámolásra ítélve az osztályokat.

Vajon fejetlenség uralta tanügyi rendszerünk, amin szinte nap mint nap újabb változtatásokat, módosításokat szándékszanak végrehajtani a döntéshozók, mikor helyezi végre valódi cselekvések középpontjába a valódi gyermeket? Mert egyelőre úgy tűnik, a valóban „gyerekbarát” oktatás fényévekre van tőlünk. Egyre inkább az az érzésünk, hogy mindössze homályosan átgondolt, sebtében meglebegtetett tervekkel, a valóságtól elrugaszkodott fantomcselekvésekkel van dolgunk, amelyek nem hús-vér, a szabad játékra vágyó iskolásokról, hanem napi 12 órát is gond nélkül robotoló fantomgyerekekről szólnak.