Pofonterápia-mentes EP-választást

Egy közismert erdélyi egyetemi tanár arról ír, hogy kiábrándult az RMDSZ-ből, amiért az a román szociáldemokraták szekerét tolja tűzön-vízen át, tehát nem fog rájuk szavazni. Egy másik bejegyzés írója az erdélyi magyar pártok közötti marakodást hozza fel okként arra, miért nem megy el voksolni. Ezt a három hozzászólást szokásos reggeli internetes barangolásom során seperc alatt szúrtam ki, de naponta akár többtucatnyi ilyen véleményt is összegereblyézhetnék az erdélyi magyar politikából kiábrándultak részéről. Persze ez nem újdonság – évek óta elég népes azok tábora, akik a közélettől megcsömörölve nem szavaznak –, folyamatos létszámbeli fogyásunk újabb adatai azonban sok jót nem ígérnek azok számára, akik az elmúlt harminc esztendő erdélyi magyar választói rutinjában bízva a megszokott forgatókönyvekben hisznek.

Mindeközben a hivatalos erdélyi magyar politikában nem látom nyomát különösebb aggodalomnak, hogy a májusi EP-választásokon az RMDSZ ne lépné át az ötszázalékos küszöböt. A szövetség vezetői elviekben nyitottak a másik két erdélyi magyar politikai alakulattal folytatandó tárgyalásokra, de a kompromisszumkészség minimális. Kívülálló számára is nehezen értelmezhető e tárgyalások tétje, ha a szövetség nem ajánlja fel a – széles körű összefogással és mozgósítással megszerezhető – harmadik helyet a két kisebbik párt számára. Magától adódik a kérdés: miért kampányolnának fenntartások nélkül az MPP-sek és a néppártosok egy olyan választási lista mellett, amelyen embereik csak a „futottak még” kategóriájába kerülhetnek be?

Márpedig az EP-választások erdélyi magyar viszonylatában létezik precedens az összefogásra. Annak ellenére, hogy Tőkés László volt református püspök és az RMDSZ csúcsvezetősége között már a kétezres évek elején annyira megromlott a viszony, hogy hosszú évekig közös asztalhoz sem ültek – a két tábor között semmiféle „intézményi” párbeszéd nem folyt –, 2009-re RMDSZ-logó alatt mégis sikerült egy közös RMDSZ–EMNT-listát összehozni, amely kilencszázalékos erdélyi magyar szavazói részvételt és három európai parlamenti mandátumot hozott. Mondhatnánk persze, hogy két évvel korábban Tőkés László függetlenként jutott be az Európai Parlamentbe, és ezt a fegyvertényt legádázabb politikai ellenfeleinek is el kellett ismerniük.

A közös lista imperatívusza azonban tíz év után még inkább létszükséglet. Mára annyiban más a helyzet, hogy kevesebb a magyar szavazó, emiatt egyre kivitelezhetetlenebb luxussá vált, hogy a három erdélyi magyar politikai alakulat ne tudjon közös asztalhoz ülni és kiegyezni egymással. Amire igazából nem lehet mentség, mert a felvidéki negatív példa mindenki számára intő jel: a Magyar Közösség Pártja 2010-ben esett ki a pozsonyi parlamentből, és immár három ciklus óta hiába próbál oda visszakerülni. Időnként azt hallom és olvasom, hogy az RMDSZ-nek egy ilyen pofon kellene, hogy leüljön tárgyalni erdélyi magyar ellenfeleivel. Aki ebben reménykedik, az éppenséggel arról feledkezik meg, hogy a „pofonterápia” maga alá temethetné az erdélyi magyarság politizálását. A józan ész azt diktálja, hogy jobb megelőzni, mint gyógyítani a bajt.