Ez szűrhető le a vasárnapi országgyűlési választás eredményéből, hiszen a rekordrészvétel mellett zajlott megmérettetés nemhogy beigazolta volna azokat az ellenzéki reményeket – és kormánypárti aggodalmakat –, hogy a nagyobb mozgósítás az ellenzéknek kedvezhet, hanem ismét csak azzal az eséllyel kecsegtet, hogy a Fidesz-KDNP kétharmados többséggel kormányozhat tovább. Az okok többrétűek, és azt jelzik: az ellenzéki pártok sem egyenként, sem összefogva nem tudtak hiteles alternatívaként megjelenni a választók előtt.

A kormányoldal jelentős sikeréhez minden bizonnyal nagy mértékben hozzájárult, hogy néhány héttel ezelőtt az egyik legerősebb fellegvárának számító Hódmezővásárhelyen kijózanító pofonba szaladt bele, amikor az időközi választáson elvesztette a város polgármesteri tisztségét. Ez ugyan az ellenzéki pártok és a kormánnyal nem szimpatizáló választópolgárok számára felcsillantotta a reményt, hogy megfelelő mozgósítás mellett országos szinten is megismételhető a bravúr, a másik oldal számára viszont olyan figyelmeztetés volt, amely nyomán egyrészt a kormánypártok is komolyabb erőket fektettek a mozgósításba, másrészt a kormánypárti szimpatizánsok is nagyobb arányban érezték úgy: mindenképpen el kell menniük szavazni, különben veszélybe kerül a folytatás. Ez eredményezhette a példátlanul magas részvételi arányt.

Az ellenzéki oldalon sokan máris bűnbakot keresnek, mondván, az LMP, a Momentum és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt „elárulta" a kormányváltást akaró erőket, amikor nem volt hajlandó részt venni az ellenzéki koordinációban, és nem léptette vissza az összes olyan egyéni jelöltjét, akinél volt esélyesebb ellenzéki jelölt egy adott választókerületben. Csakhogy ez vastagon vágyvezérelt gondolkodás, hiszen egy párt – amennyiben komolyan veszi önmagát – elsősorban a saját politikáját kívánja megvalósítani, szavazatokra van szüksége a parlamentbe jutáshoz, másrészt pedig igencsak egybites gondolkodásra vall csak azért egy kalap alá venni minden pártot a kormánypártokon és a Jobbikon kívül, mert ellenzékiek. Elvileg mindegyikük eltérő programmal rendelkezik, és a közös pontok ellenére is eltérő célokat követ - azt pedig most az eredmény is mutatja, hogy az elvakult Orbán-fóbia nem volt nyerő „program". Hiszen a választópolgár nem gép, és nem követi automatikusan a párt utasításait – jelen sorok szerzője is tud olyanról, aki amiatt döntötte el végérvényesen, hogy nem szavaz az LMP-re, mert az egy körzetben visszaléptette jelöltjét a DK javára.

A választások után most minden párt levonhatja a tanulságokat. A Fidesz-KDNP dolga tűnik a legkönnyebbnek, hiszen óriási legitimitást kapott a további kormányzásra, politikája – beleértve a külhoni nemzetrészekkel kapcsolatos támogatáspolitikát, a nemzetrészek közötti kapcsolat szorosabbra fűzését – folytatására.

A Jobbik ugyan megerősítette pozícióját a legerősebb ellenzéki párt szerepében, de az, hogy Vona Gábor pártelnök bejelentette: benyújtja lemondását, jelzi, ő is tudja, hogy a meghirdetett néppártosodás kudarcos politikának tekinthető. Az MSZP-Párbeszéd számára is egyértelmű kudarc az eredmény, a szocialistáknak nem jött be a kívülről „importált" miniszterelnök-jelölt, és kezdhetik megszokni, hogy végképp belecsontosodtak a középpárt szerepbe – és azt a gondolatot, hogy még van ennél is lejjebb. Az LMP számára Hadházy Ákos társelnök lemondása ellenére sikeresnek mondható a szereplés, hiszen nagy részvétel mellett is jobb eredményt ért el, mint négy éve. A DK is örülhet, hiszen annyiban sikeresnek mondható a külhoni magyarok elleni uszítókampány, hogy képes volt megugrani a bejutási küszöböt – vélhetően az „SZDSZ-árvák" szavazataival. A tavalyi év elején még ígéretesnek tűnő Momentum egyelőre hamvába halni látszik, az Együtt pedig valószínűleg végleg eltűnik a süllyesztőben.

A kérdés most az, mihez kezdenek a kormánypártok azzal az óriási legitimitással, amelyet a választáson kaptak. A választással a kampányidőszak véget ért, és bár a bevándorlási válság továbbra is problémát jelent, és az EU jövőjével kapcsolatos, a nyugati és a közép-európai tagállamok viszonyáról és szerepéről szóló viták továbbra is legitimek, a folyamatos kampányüzemmód, az állandó kommunikációs hadviselés, a valós problémák óriásivá nagyítása még akkor is fárasztó lehet egy idő után, ha most bejött a kampánystratégia. Emellett saját érdek is, hogy ne nyújtsanak „ki nem kényszerített" támadási felületeket, mint például a vagyonosodási ügyek és a közmédia működése.

A nyolcéves kormányzás stabil gazdaságú, gyarapodó országot teremtett, amely európai szinten is tényezővé tudott válni azáltal, hogy a V4-ek köré olyan szövetségi rendszert kovácsolt, amely képes lehet hatékony ellensúlyt teremteni a kisebb nemzetek torkán bármilyen döntést erőszakkal lenyomni kívánó eurokratákkal, illetve nyugati tagállamokkal szemben.

Mindez nem azt jelenti, hogy állandóan hadakozni kell, hanem azt, hogy a határozott kiállásról le nem mondva együtt kell működni a közös célért, a minden polgára számára élhető, a józan ész, és nem hagymázas utópiák, életidegen ideológiák alapján működő Európai Unióért.

Az immár negyedik Orbán-kormány most olyan felhatalmazást kapott arra, hogy részt vegyen a kontinens jövőjéről szóló vitákban, amelyet sem Brüsszel, sem más tagállami kormányok, sem egyéb hatalmi vagy gazdasági központok nem hagyhatnak figyelmen kívül. Közös nemzeti és európai érdek, hogy jól sáfárkodjon vele.