Önsorsrontás mint jövőkép

Szépen fésült, tökéletesre sminkelt műsorvezetők, „szakértők”, politikusok, falusi és városi járókelők mondanak határozott véleményt arról, hogy miként gyilkolták meg a tizenöt éves Alexandrát, vagy éppenséggel miért kizárt a gyilkosság. A tévékben fellépők tudják, mit csinált rosszul, s hogyan kellett volna helyesen eljárnia a rendőrségnek, az ügyészeknek, a segélyhívónál szolgálatát teljesítő alkalmazottnak.

Kiderült, Románia a kriminológusok országa. Úgy tűnik, a mostani esetnél hibázókat könnyű lesz pótolni, csak alkalmazni kell gyorsan ezt a sok önjelölt hozzáértőt. A politikusok is gyorsan alkalmazkodtak a helyzethez. A kormány érzékeltetni akarja, hogy a helyén van, kirúg mindenkit, aki nem sír krokodilkönnyekkel vagy nem szór hamut a fejére. Arról még beszélni sem lehet, hogy az autóstop veszélyes lehet egy fiatal lány számára. A politikai korrektség által diktált jó irány most az önostorozás. Mindenki hibás, aki nem hibáztatja a hatóságokat, az állam egészét.

Az egyik hírtelevízió műsorvezetője felelősségtudatosan szomorú arccal mondja, milyen remekül működik a segélyhívó rendszer az Egyesült Államokban. Tudják, ott, ahol az utóbbi napokban harminc ember halt meg és több tucat megsebesült tömegmészárlásokban, El Pasóban, valamint Daytonban. Ahol kedden még ketten meghaltak egy áruházban történt fegyveres mészárlásban. Egy héttel ezelőtt pedig hárman – köztük egy hatéves kisfiú – vesztették életüket, tizenöten sebesültek meg, amikor egy tizenkilenc éves férfi egy AK–47-es gépkarabéllyal lövöldözni kezdett a kaliforniai Gilroyban rendezett fokhagymafesztiválon. Halkan kérdezem: ilyen biztonsági összeomlás, hatósági tehetetlenség közepette, mikor esik szét az Egyesült Államok, s mond le mindenki, Donald Trump elnökkel az élen? Való igaz, a segélyhívásra állítólag megnyugtatóan hatékonyan reagálnak a derék tengeren túli hatóságok.

Harminc évvel a rendszerváltások után Közép- és Kelet-Európában az életszínvonal gyors emelkedésének elmaradása frusztráltságot, csalódást, elégedetlenséget eredményezett. Romániában ez a kiábrándultság önsorsrontásba fordult. Nincs jobbító szándék, csak fanyalgás, heccelés és szidalmazás. Panaszkodni kell az állapotokra a taxiban, a munkahelyen, a boltban, a kocsmában. Bólogatni illik az országot elhagyókat dicsérő tévépropagandára. Aki kimarad az össznépi letargiából, nyilván a hatalom megvásárolt embere, esetleg hülye.

Hasonlóan működik ez az erdélyi magyar közösségen belül is. A nagy konszenzuson túl, miszerint Románia rettenetes, hozzá kell tenni gyorsan: „a mieink” sem jobbak. És hogy nem lehet itt élni. Erre a feladásra épül ma Románia „jövőképe” a társadalom majd' minden szintjén. A szerencsétlenül járt Alexandra ügyének gyomorforgató boncolgatása kórképe csupán divatos depressziónknak.