Netnagyik és digitális bennszülöttek

Az ifjú nemzedékeknek immár szinte óvodás kortól „kezükhöz nőtt” az okostelefon, teljesen természetes számukra, hogy képernyőn keresztül kommunikálnak, szerzik az információkat, tanulnak vagy szórakoznak, ahogyan az is, hogy – bár nem mindig tudatosan, de – mindenképp rutinosan használják a világhálót. Közben nem ritka, hogy szakértők, hatóságok hívják fel a figyelmet: a fiatalok közül is kevesen használják tudatosan a kiberbűnözést is a hátán hordó világhálót, így számos veszély leselkedik rájuk. Illetéktelenek ellophatják adataikat, nemtelenül visszaélhetnek a kiskorúak hiszékenységével, stb.

De közben a nagyszülők nemzedéke is bevándorolt a világhálóra, sokan közülük bele is gabalyodnak. Ahogy a „netnagyi” kifejezés is mutatja: az idősebbek is egyre sűrűbben interneteznek. Ekképpen tartják a kapcsolatot távol élő szeretteikkel, ugyanakkor a képernyők világából áramlik feléjük minden: hírek, álhírek, jótanácsok, közhelyes bonmot-k és riasztó fenyegetések. A parttalanul hömpölygő digitális áradatban pedig nemcsak megbízható információkat, de fűt-fát, hetet-havat, ellenőrizetlen tartalmakat is bőven lehet találni, sőt egyetlen kattintással továbbadni.

Jó kérdés, hogy egyáltalán van-e, aki segítsen valamelyest eligazodni idősnek és fiatalnak is a hatalmas útvesztőben. Vajon fektet-e egyáltalán hangsúlyt a tudatos és körültekintő internethasználat elsajátítására az oktatási rendszer? Nem kellene-e intézményes szinten elkezdeni képezni a lakosságot arra, miként használja körültekintően, óvatosan, jól a mindennapjainkat, világlátásunkat, sőt döntéseinket is egyre nagyobb mértékben uraló világhálót? Ha a fiatalokat iskolai szinten megtanítanák a tudatos internethasználatra, talán ők is segíthetnének a „netnagyiknak” eligazodni a virtualitás labirintusában, például irányíthatnák, hogy ne dőljenek be álhíreknek, internetes csalóknak stb.

A különböző generációk közt a tekintetben is szakadék feszül, hogy más-másféleképpen élik meg a virtualitáshoz való viszonyukat. Az úgynevezett X generáció (az 1960 és 1979 közt születettek) és az ennél idősebbek számára az online még egy „másik” dimenziót jelent, ami elválik a valós, kézzel fogható világtól. Az Y (1980 után születettek) és az azt követő nemzedékek tagjai már nem választják el a két valóságot egymástól, számukra természetes, hogy az „analóg” és digitalizált világ összefonódik.

Mindeközben furán fordított helyzet állt elő: míg egy-két évtizeddel ezelőtt még érvényes volt az emberemlékezet óta jellemző felállás, hogy természetszerűleg az idősebb generáció adja át tudását, tapasztalatát, jártasságát és hozzáértését a fiataloknak, addig bizonyos tekintetben mára ez másképpen van. A digitális világban botladozó idősebbeknél jóval jártasabbak a képernyőket szélsebesen simogató ifjú nemzedékek. De azt sem lenne szabad elfelejteni, hogy a veterán generációk tapasztalatainak tárháza továbbra sem helyettesíthető semmilyen online tartalommal: a nem digitális világ igazi tartópilléreinek felismerésére, az örök érvényű emberi értékekre, morálra, kitartásra, bölcsességre, lelki és érzelmi viharok csillapítására csak ezek tagjai taníthatják meg a fiatalabbakat.

Valószínűleg üdvös lenne, ha a generációk közti távolságok nem nőnének, annál is inkább, mert mindannyian egy hajóban evezünk: a mindenhová beszivárgó digitalizáció és a járványhelyzet hozta bizonytalanság hullámain.