Nehogy már alattomos ketrecharcosok nyerjenek labdarúgó-vébét!

2026. július 20., 19:282026. július 20., 19:28

2026. július 23., 12:222026. július 23., 12:22

Sportújságírók, szakírók, futballszurkolók körében jó ideig témát szolgáltat még a hétfőre virradóra befejeződött, az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó által közösen rendezett labdarúgó-világbajnokság.

A spanyol válogatott diadalát, második vb-aranyát hozó tornán a kérdőjelek többsége kiegyenesedett, de azért persze maradtak megválaszolatlan kérdések is. Köztük az, indokolt-e ivószünet beiktatása a labdarúgótornán akkor is, ha ezt a körülmények nem feltétlenül követelik meg, továbbá hogy az agyonvideózottá, minden apró részletében megfigyelhetővé, visszakövethetővé vált sportban miként történhet meg, hogy bizonyos részletek fölött átsiklik a játékvezetői sereg és a VAR tekintete, és szabálytalanságok megtorlás nélkül maradnak.

Vagy ellenkezőleg, már kiszabott büntetést függesztenek fel, mint történt a társházigazda amerikai válogatott egyik játékosának piros lapjával, amelynek ideiglenes semmissé nyilvánításában nyakig benne volt Gianni Infantino, a FIFA, valamint Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke.

Márpedig ha a hatalom, a politikai ilyen szinten (is) beleszólást kaphat a sportba, az a halálát jelenti. Persze nem a politikáét...

A sportág magyar rajongói számára természetesen a legfőbb dilemma az, hogy mikor szurkolhatnak végre az övéiknek, a világbajnokságon legutóbb negyven évvel ezelőtt járt magyar labdarúgó-válogatottnak mikor sikerül újból kiharcolnia a részvételt. (Persze hasonló a helyzet a román válogatottal is, esetükben 28 éve tart a „vébéböjt”). Mint láttuk, saját jogon, vagyis futballtudás alapján ez most sem sikerült – az írek elleni tavalyi fiaskó, a pótselejtező elszalasztása miatt –, pedig Szoboszlaiék számára jó alkalom adódott a 48 csapat közé kerülni.

Talán legközelebb összejön, pláne, hogy a FIFA vezetője meglebegtette: bővítsék 64 csapatosra a tornát. Persze a részvétel abban az esetben lenne holtbiztos, ha a világ valamennyi országának csapata alanyi jogon meghívást kapna, de mégse legyünk rosszmájúak, mint annyi mindennek, a négy évtizedes magyar futballátoknak is vége szakad egyszer.

A 2026-os vébé a végkimenetel szempontjából nem hozott nagy meglepetést, a torna előtt nagyon sokan megjósolták, hogy a döntőbe jutásra a címvédő Argentínának és az Európa-bajnok Spanyolországnak van a legnagyobb esélye. És bár a dél-amerikai csapat nem tudta megvédeni címét, kimondható, hogy a Lionel Messi és Cristiano Ronaldo közötti rivalizálásból a

világbajnok,
kétszeres vébé-ezüstérmes,
olimpiai bajnok,
kétszeres Copa America-győztes,
nyolcszoros Aranylabdás (szerzett érmeinek listája közel sem teljes) argentin sztár jön ki jobban az eredményeket tekintve.

De meg lehet-e ítélni egy sportolót, egy csapatot, válogatottat pusztán a szerzett érmek száma, vagyis a statisztikai adatok alapján?

A válasz egyértelműen nem, hiszen a sport nem szűkíthető le eredmények, érmek hajszolására, diadalok, babérok minden áron történő learatására. A sport ennél sokkal több, a fizikai teljesítményen túl egyaránt szól a csapatszellemről, a tisztességes küzdelemről, az ellenfél tiszteletéről. Megannyi esetet lehetne felidézni a sporttörténelem során jegyzett fair play-pillanatokról, amelynek hősei bebizonyították, hogy a sport szellemisége túlmutat az ellenfél legyőzésére törekvésnél. Egyet emelünk ki ezek közül, a Bajnokok Ligája 2001-es fináléját, amelynek végén Santiago Canizares, a Valencia kapusa földre rogyva zokogott a vereség miatt, mire rivális kapustársa, Oliver Kahn, a trófeát elhódító Bayern München hálóőre nem a csapattársaival ünnepelt, hanem odament hozzá vigasztalni. Naná, hogy gesztuásáért az UEFA Fair Play-díjjal jutalmazta a német sztárkapust.

Nos, ha ezzel a mércével (is) mérünk, az argentin válogatott labdarúgói kétszeresen is elveszítették a világbajnokság vasárnapi döntőjét. Messi csapattársai rendkívül durván, a futballban megszokott keménység határát jóval túllépve „játszottak”, egyszerűen minősíthetetlenül viselkedtek a pályán. Nemcsak a labdaérintéseknél követtek el szabálytalanságot, hanem labda nélkül is, rúgták, lökdösték a spanyol focistákat, de a dél-amerikaiak a lefújáskor sem bírták visszatartani indulataikat, nekirontottak az ellenfél számos játékosának, többeket torkon ragadtak, a földre teperték.

Nem véletlen, hogy a világ sportsajtója egyszerűen visszataszítónak nevezte az argentinok (le)szereplését, mivel a finálé alatt nem azzal foglalkoztak, amihez egyébként értenek, vagyis a futballal, a játékkal, hanem ketrecharcosok módjára meg akarták semmisíteni a riválist.

És ebben óriási felelősség terheli az Albiceleste legendás kapitányát, Lionel Messit is, aki egyszer sem próbálta csitítani alattomosan viselkedő csapattársait, azt is tétlenül nézte, amikor vadállatok módjára lerohanták a vébétrófea elhódítását ünneplő spanyolokat. Amúgy Messi akkor is teljes érzéketlenségről tett tanúbizonyságot, amikor a mérkőzés hajrájában labdával meglehetősen közelről fejen találta a spanyol kapust: bár a szándékosság gyanúja nem merült fel, a szupersztár nem vette a fáradságot, hogy odamenjen, és elnézést kérjen Unai Simóntól.

Az idei vébédöntőn ismét beigazolódott: nagyon nehéz úgy mérkőzést nyerni, hogy egy csapat játékosai nem a futballra koncentrálnak. Ha a játékkal foglalkoznak, az argentinok zsinórban másodszorra megszerezhették volna a vébé-címet, ehelyett dicstelenül fejezték be ezt a tornát. Ráadásul nemcsak a sportág legrangosabb megmérettetésének fináléjában maradtak alul (ami önmagában nem tragédia, hiszen nem lehet mindenki győztes), hanem emberileg is kudarcot vallottak. Márpedig akitől távol áll a sportszerűség, nem képes méltósággal veszíteni, az semmit nem ért a sport szellemiségéből, és a győzelmet sem képes megszerezni.

Talán ez az idei labdarúgó-világbajnokság legfőbb tanulsága.

labdarúgás világbajnokság Sport