2010. október 21., 10:162010. október 21., 10:16
Ilyesmire mifelénk nagyon rég volt példa, még Trianon előtt, az 1938-as, illetve 1940-es bécsi döntések értelmében az anyaországhoz visszacsatolt területekről ugyanis nem választás, hanem meghívás révén foglaltak helyet magyar képviselők az Országgyűlés padsoraiban – ameddig az 1944 késő nyári-őszi fordulat be nem következett.
Most olyan helyzet állhat elő, mint amilyent például Románia gyakorol a határain kívül élő román nemzetrész esetében. Politikai rövidlátásra utalnak azok az ellenzéki vélemények, miszerint a Fidesz–KDNP szándéka szerencsétlen. Mert – bár közhelyesnek tűnik – cáfolhatatlan az az örök érvényű gondolat, miszerint minden magyar felelős minden magyarért. Ezt az elvet kellene végre a gyakorlatban is érvényre juttatni, a kivitelezés mindenki számára elfogadható részleteinek és eszközeinek a megfontolt kidolgozásával; és végre sutba kellene vágni azt a rossz beidegződést, amely szerint a határon túli magyarok sorsa az illető országok belügye, a nemzetközi fórumokon legfeljebb szóvá lehet tenni egyes sérelmeiket.
Az ilyen sérelmek közé tartozik, és ugyanúgy sutba vágandó tehát az a szintén sok évtizedes úzus, miszerint a főleg tömbmagyar vidékeken a szülőföldjükön élő magyarok nem gyakorolhatják hivatalosan saját anyanyelvüket. A Magyar Polgári Párt kezdeményezése folytatásaként mutatkozik annak az igénynek, amelyet az egykori Magyar Népi Szövetség a népi demokrácia ígéretes – most már tudjuk: inkább ígérgetős – első éveiben is megfogalmazott, és amelyet 1956 szeptemberében (!) egy kolozsvári pártgyűlésen Szabédi László is igen markánsan követelt: a magyar nyelv hivatalossá tételét. Ne féljünk tehát, mert ha meg sem próbáljuk, akkor tényleg nem sikerül.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.