Ne szerezzünk örömet Bukarestnek!

Kicsit olybá tűnik ugyanis, hogy a kezdeményezők nem, vagy csak nagyon nehezen tudták, tudják eljuttatni a legfőbb érintettekhez – a székelyföldi, partiumi, erdélyi magyar közösség tagjaihoz –, hogy egy olyan európai uniós szintű, magyar, ráadásul erdélyi kezdeményezésről van szó, amely az ő életüket, az ő mindennapjaikat teheti könnyebbé.

Már amennyiben sikerül tényleg rávenni az EU illetékes jogalkotóit, hogy a kohéziós pénzek szétosztásakor vegyék figyelembe azon régiókat is, amelyekben egy bizonyos nemzet tagjai alkotnak többséget, vagy vannak jelen jelentős számban, de nem az anyaországhoz tartoznak. Persze ehhez előbb össze kellene gyűjteni legalább egymillió aláírást EU-szerte – ráadásul úgy, hogy a szignók legalább hét uniós tagállamból érkezzenek.

Csakhogy a jelek szerint már ez is nehezen teljesíthető feladat. Miközben ugyanis május 7-éig kellene összegyűjteni az aláírásokat, a kezdeményezők mintha csak az elmúlt hetekben ébredtek volna rá, hogy hamarosan itt a határidő, miközben az összegyűlt szignók száma alig haladja meg a százezret. Pedig igencsak méltatlan lenne, ha ezen bukna el a kezdeményezés.

Már csak azért is, mert egy hosszú, többéves jogi csatározást már sikerült megnyerni, miután a 2013-ban beterjesztett kezdeményezést az Európai Bizottság – amely következetesen igyekszik távol tartani magát minden olyan helyzettől, amikor a retorika szintjén túlmenően konkrétan is tenni kellene valamit az őshonos európai nemzeti közösségek megvédéséért – visszadobta, arra hivatkozva, hogy a kezdeményezés bejegyzése kívül esik a bizottság azon hatáskörén, hogy a szerződések végrehajtásához uniós jogi aktusra irányuló javaslatot nyújtson be.

A beterjesztők azonban nem hagyták magukat, és végül sokéves jogi huzavonát követően az Európai Unió Bírósága 2019. márciusában nekik adott igazat, kötelezve a bizottságot a kezdeményezés bejegyzésére. Ez vitathatatlan diadal – ám azóta elég sok idő eltelt, a kezdeményezést támogató aláírások gyűjtésének kampánya azonban igazából még most sem nevezhető túl intenzívnek.

Az Ország­gyűlés támogató határozata és a budapesti kormánypárti politikusok nyilatkozatai irányították rá némiképp a figyelmet a kezdeményezésre. Az eddigi nem túl acélos támogatottságot nem szabad kizárólag az érdektelenségre fogni – jobb kommunikációra, a kezdeményezés mibenlétének egyszerűen megérthető elmagyarázására, és a potenciális jótétemények minél nagyobb szabású és szélesebb körű népszerűsítésére van szükség.

Már csak azért is, mert még az aláírások összegyűjtése is csupán egy következő állomás kipipálását jelenti. Brüsszelben ugyanis óriási csatákat kell majd megvívni egyrészt a kisebbségi ügyekkel érdemben foglalkozni irtózó eurokratákkal, másrészt az ellenérdekelt országok – elsősorban Románia és Szlovákia, de azért a franciák, a spanyolok és a görögök sem asszisztálnak majd tétlenül – háttérdiplomáciájával.

A várható nehézségeket jól illusztrálja a mintegy százötven éves román kisebbségpolitikai hagyomány egyik legelvetemültebb folytatójának számító jelenlegi ügyvivő külügyminiszter, Bogdan Aurescu reakciója is, aki tűzzel-vassal küzd az egymillió támogató aláírást már sikeresen maga mögött tudó másik uniós kisebbségvédelmi kezdeményezés, a Minority SafePack ellen.

Ahogy a román állam létrejötte óta nekirontott először a moldvai csángó magyaroknak, majd Dobrudzsa megszerzése után az ott többségben élő nem román népcsoportoknak, és ahogy a trianoni diktátum után az erdélyi magyar és száz közösséget is megpróbálta felszámolni – utóbbit sikerrel –, ugyanúgy továbbra is a homogén lakosságú, a romántól eltérő őshonos nemzeti közösségek nélküli ország a cél. Ezért zajlik a fősodratú román médiában a hazugságokon, ferdítéseken alapuló hangulatkeltés az autonómia és a kisebbségeknek kedvező polgári kezdeményezések ellen, és ezért próbálja Bukarest megakadályozni, hogy a kisebbségi ügyekben konkrétan számon kérhető legyen, a kisebbségi régiók pedig külön támogatást kapjanak.

A magyarellenes román asszimilációs politika számára óriási muníciót jelentene, ha a mostani kezdeményezés már az aláírások összegyűjtése jelentette akadályt sem tudná megugrani, hiszen arra hivatkozhatna: lám, a kisebbségeket sem érdekli a saját fennmaradásuk.

Úgyhogy ideje összeszedni magunkat, ha nem akarunk mi magunk ekkora elégtételt nyújtani Bukarestnek.