Minden nyelv csak akkor él, ha széles körben használják!

Az 1844-es törvény elfogadását kitartó szellemi erőfeszítések előzték meg tudósok, írók, költők részéről. Köztük erdélyiek vagy erdélyi származásúak is vállaltak vezető szerepet, mint például gróf Teleki József (nyelvész és történész, az Akadémia akkori elnöke), Kölcsey Ferenc (nemzeti imánk, a Himnusz írója), báró Wesselényi Miklós (a jobbágyfelszabadító) és mások.

Ma már elég sokan tudják közülünk, hogy a magyar nyelv a világ egyik legszebb és legrégibb nyelve. Régebbi adatok szerint 23 ország 80 egyetemén oktatják idegen nyelvként. Nem kis nyelv, mint ahogy azt sokan gondolják, hanem közepes nagyságú. A világ mintegy 6 ezer nyelve között a magyar anyanyelvűek száma szerint a 40. helyre sorolják, a magyarul beszélők száma szerint ennél kedvezőbb a helyzet, a Kárpát-medencében pedig ma is a legnagyobb nyelvnek számít. A turisztikában és az üzleti életben a környező országokban boldogulni lehet vele.

Jó volna, ha mi magunk – magyarok – nem terjesztenénk róla, hogy nehéz. Mert nincsenek eleve nehéz vagy könnyű nyelvek. Az egyéntől függ, hogy neki melyik nehéz és melyik könnyű nyelv. A nyelvek rangsorolásában egyetlen tudományos kritérium létezik csupán: a szép hangzás, vagyis a magánhangzók és mássalhangzók megoszlásának aránya. A dallamosság alapján a magyart a 4. helyre sorolják, holtversenyben a franciával. Számos jeles személyiség – magyar és nem magyar – nyilatkozott az idők folyamán elismerően nyelvünkről. Most csak néhány külföldit említek: George Bernard Shaw, Ilja Ehrenburg, Jules Romains (mindhárom író), Mezzofanti bíboros.

Az említett kedvező vonások mellett beszélnünk kell nyelvünk sajátos erdélyi helyzetéről is. Például arról, hogy használhatjuk-e és használjuk-e széles körben, hivatalos ügyintézésben is. Mert minden nyelv csak akkor él hosszú távon, ha széles körben használják! Van ugyan egy bizonyos nyelvtörvény – olyan, amilyen –, de nem élünk vele úgy, ahogy kellene. Nem mutatnak mindig jó példát még a Székelyföldön sem a helyi vagy megyei közintézmények, polgármesteri hivatalok, áruházak, bankok, telefontársaságok, az igazságszolgáltatásról nem is beszélve. A nemtörődömség, a nyelvárulás példája épp az egyik székelyföldi városhoz köthető, ugyanis ott egy, a magyar nyelv közterületi használatának hiányát szóvá tevő, a sajtóban is megjelent beadványt válaszra sem méltatta a település elöljárósága.

A román politikai közgondolkodásban szemléletváltásra volna szükség. Úgy tűnik, számos román politikus nem hallott még az Európai Unió pluralista nyelvpolitikájáról, az EU új alkotmányáról. Ezekben benne van a soknyelvűség megőrzése és az is, hogy a tagországok nyelve azonos értékű, egyenrangú, hivatalos jogállású. A hivatalos nyelv kifejezés nem csak a többségi nemzet nyelvét jelentheti, hanem a hivatali nyelvet is, vagyis azt a más nyelvet is, amelyet az illető ország bizonyos régióiban a hivatalokban, intézményekben, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, oktatásban, sajtóban használnak (vagy használnának). Röviden: törvényesíteni kellene a magyar nyelv hivatalos státuszát Erdélyben. Csak bizonyos ismeretek elsajátításával lehetne javítani a jelenlegi helyzeten.

A románság egy részének nyelvünkhöz való – nem éppen dicséretes – viszonyulását a közelmúltban ismerhettük meg egy felmérésből. Lényege: elfogadnak bennünket, de zavarja őket, ha magyarul, vagyis anyanyelvünkön beszélünk. Még ezen a sötétnek tűnő gondolkodásmódon is túltett a minap egy Beszterce-Naszód megyei vasúti jegypénztáros: kolozsvári középiskolás diákokkal azért kezdett kötekedni, mert az ellenőrzőjükbe a nevük magyarul van írva… A baj az, hogy nem kell nagyítóval keresni az ilyen vagy hasonló gondolkodásúakat. De ha a döntéshozó román politikusok tisztában volnának az emberi nyelv mibenlétével, társadalmi szerepével, a mindennapi élet valós dolgaival, bizonyára nem születtek volna olyan, a valóságtól elrugaszkodó rossz törvények, amelyekre hivatkozva hőzöngő aktivisták pereket nyerhetnek szavaink és nemzeti szimbólumaink használata ellen.

A mindennapok realitásait véve alapul, arra sem árt emlékeztetni a jogalkotókat, a közigazgatásban/államigazgatásban dolgozókat, hogy Erdélyben a nyelvek használatának az illető nyelvet beszélőinek száma szerint ez a sorrendje: román, magyar, német… És Székelyföldön vagy számos erdélyi kistérségben: magyar, román, német. Ha fejlett demokráciában élnénk, normális társadalomban, a jogszabályoknak is ezt a helyzetet kellene tükröznie.

A törvényhozásnak abból az egyszerű felismerésből kellene kiindulnia, hogy az emberi nyelv magától értetődően az emberekhez szól. Elsősorban az adott település, régió őshonos és többségben élő lakóihoz. Valószínű, ennek megértése – ha jóakarattal is párosulna – sokat finomítana a román nyelvpolitikán. Addig is gondoljunk olykor Tamási Áron szavaira: „Mint jelképes erő és hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.”

Komoróczy György

A szerző székelyudvarhelyi nyelvművelő, közíró