Igenis el kell mondani, hogy aligha idomulnak az oktatási elvárások a mai digitálisbennszülött-diákgeneráció valós igényeihez, információ-feldolgozási módszeréhez, hogy még mindig irdatlanul nehéz a papíralapú információval fölöslegesen teletömött iskolatáska, hogy iskolarendszerünk hiába követeli meg a mérhetetlenül sok lexikális tudást a gyerekektől, ha nem készíti fel őket arra, miként boldoguljanak majdani mindennapjaik gyakorlati útvesztőiben.

Fel kell róni, hogy az amúgy is az okostelefonjából ömlő információk vezérelte gyermek iskolaidőben nagyrészt a padban görnyed, és mivel rendkívül kevés a testnevelésóra, aligha mozog annyit, amennyire szüksége lenne a fejlődő szervezetének. Azt is ismételgetnünk kell, önmagunknak, egymásnak széltében-hosszában, a sajtóban is, hogy tapasztalatainkból kiindulva tanárként, szülőként milyen konstruktív javaslataink, elképzeléseink lennének azzal kapcsolatban, mit tanuljanak gyermekeink az iskolában, ahol jelenleg napjaik legnagyobb részét töltik. Legnagyobb részét, hiszen nem ritka, hogy mondjuk a nyolcadikos reggel 7-re megy iskolába, délután 3-ig ücsörög a padban, semennyit nem mozog, aztán amire holtfáradtan hazavánszorog, várja a sokszor indokolatlanul, fölöslegesen feladott, óriási házifeladat-mennyiség, úgyhogy kezdődhet a füzetek felé hajlás újabb fejezete.

Hiába hangzanak el olykor rózsaszínű ígéretek, hogy az arra felkentek megreformálják a tanügyet, kézzelfogható változás aligha érzékelhető. Vegyük például azok helyzetét, akik ebben a tanévben fognak érettségizni. Elsős koruktól kezdve ugyanazt tapasztalták 12 éven át: túl nehéz az iskolatáska, unalmas és hatalmas a tananyag, most pedig alig várják, hogy elinduljanak a saját maguk választotta úton. Közben meg az eltelt tizenkét év alatt átlagosan félévente új tanügyi tárcavezető került a bársonyszékbe, akinek első dolga volt, hogy elődje jól-rosszul átgondolt reformkezdeményezését egy tollvonással áthúzza, tőből lenyesse, és új „magot” ültetett. Aztán a friss hajtásnak persze nem volt ideje növekedni, mert jött a következő miniszter a saját külön bejáratú ollójával, és így tovább…

A kérdés azonban politikai széljárások okozta minisztercseréktől függetlenül az lenne, hogy az iskolarendszer az összes hozadékával együtt vajon mennyire készíti, avagy nem készíti fel a gyermeket arra, hogy bátran, magabiztosan próbáljon eligazodni a nagybetűs Élet labirintusaiban. Egyelőre úgy tűnik, nem eléggé annak ellenére, hogy sok pedagógus valóban lelkesen, elhivatottan végzi oktatói-nevelői munkáját, és érdemben tesz azért, hogy a szülőkkel való együttműködésben ellensúlyozza a rendszer hiányosságait. Szóval megalapozott pesszimizmusunk ellenére több dologban is bízhatunk. Az egyik, hogy remélhetőleg minden diáknak akad legalább egy olyan pedagógusa, akik a gyerek „őrangyala”, hiszen ezek a tanárok, tanítók többet adnak, mint a tananyagot: segítenek felkészülni arra, ami az iskolaévek után következik. (Reméljük azt is, a tanügyi rendszer nem vágja le az őrangyalok szárnyait…)

A másik, hogy ha minél többen, minél többször elismételjük, mi nem működik megfelelőképpen az oktatásban, illetve hogy miként lehetne mindezen változtatni, hátha mégiscsak – majd, egyszer, valamikor – jó irányban változnak a dolgok. Bár óvatosan, de talán abban is bízhatunk, hogy akik ma előkészítősök, majd tizenkettedikes korukban nem úgy tekintenek vissza az iskolaévekre, hogy végig de nehéz volt az iskolatáska. És reménykedjünk abban is, hogy az adott iskola szellemisége – ellentétben az egymást gyors tempóban váltó szaktárcavezetők gyakorlatával – nem nyesi le metszőollójával a gyermek kreativitásának, eredendő kíváncsiságának hajtásait.