Másodrangú állampolgárként, Európában

Az RMDSZ és a FUEN (Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója) által indított Minority SafePack szervező bizottsága kereken egy évvel ezelőtt, 2020 januárjában nyújtotta be az Európai Bizottsághoz (EB) a kötelező hét helyett tizenegy tagországban összegyűlt több mint egymillió hitelesített aláírást. Az eltelt esztendőben a szervezőknek sikerült meggyőznie az Európai Parlamentet arról, hogy az ügyet tűzze napirendre. Az EB elutasításával azonban okafogyottá vált, így az európai nemzeti kisebbségek kérdése továbbra is rendezetlen marad. A brüsszeli biztosok nem akarják érteni a lényeget, amikor az elutasításukat alátámasztó érvekkel hozakodnak elő. A bizottság szerint az Európai Unióban számos olyan előterjesztés és intézkedés született az elmúlt esztendőkben, amely megoldást kínál a nemzeti kisebbségek védelmére.

Az európai bürokraták érvelése azonban messze áll a valóságtól. Erre legtalálóbban Szili Katalin, a Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvések egyeztetéséért felelős miniszterelnöki megbízott reagált, aki szerint a nyelvi, kulturális sokszínűséget védő uniós szabályok kellőképpen elasztikusak ahhoz, hogy betartásuk ne legyen kötelező. Éppen ezt az űrt töltötte volna be a Minority SafePack nyomán születő törvénykezdeményezés, amely az uniós tagországokban kötelezővé tette volna a nemzeti kisebbségek jogainak védelmét.

Tény, hogy a különböző európai fórumokon számos témába vágó ajánlás született. Ezek sorából érdemes kiemelni az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által Frunda György előterjesztésére 2006-ban elfogadott ajánlást, amely a nemzeti kisebbségekhez tartozók kollektív védelmét szorgalmazza. A Kalmár Ferenc által jegyzett és szintén megszavazott 2014-es Európa tanácsi jelentés ennél tovább megy: az ajánlás az önrendelkezés, a területi önkormányzati megoldások és a nyelvi, kulturális autonómia fontosságát hangsúlyozza. Hoffman Rózsa 2018-ban megszavazott jelentése a monitoring kiterjesztését javasolja a kisebbségeket ért hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölésére.

A 2003-ban elfogadott és elhíresült Gross-jelentés például kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek számára biztosított autonómia számos konfliktust orvosol a többségi nemzet és a kisebbségi népcsoportok között. A nemzeti kisebbségvédelem terén született európai uniós ajánlások sora folytatható, ezeknek azonban van egy nagy szépséghibájuk: „csak” ajánlások, azaz betartásuk nem kötelező. Ahhoz, hogy kötelező érvényű jogszabállyá váljanak, az Európa Tanács javaslatait az Európai Uniónak saját szabályrendszerébe kellene átültetnie és a mindennapi gyakorlatban alkalmazni. Az Európai Bizottság most ezt utasította el.

Ha számos ország többségi nemzetének képviselőit úriemberek közösségeként képzelnénk el, ahol az adott szónak súlya van, akkor az Európai Unióban a nemzeti közösségek ügyét is ajánlásokkal lehetne szabályozni. De erről szó sincs! Nézzünk végig Románián, ahol a saját törvényhozásuk által megszavazott törvényeket sem tartják be. Ki bízhat abban, hogy a román politikusokban van annyi tisztességtudat, hogy egy európai fórumon elfogadott és nem kötelező jellegű ajánlást beiktassanak az ország hivatalos jogrendjébe? Ezért abszurd és elfogadhatatlan a brüsszeli bürokraták magyarázkodása, amikor törvények helyett ajánlásokat ajánlanak.

Ezek után azt mondhatnánk, hogy nem szabad komolyan venni az Európai Uniót. Csakhogy ennek az államközösségnek a tagjaiként szeretne mintegy ötven millió kisebbségi ember olyan megnyugtató megoldást kapni közösségének védelmére, amely nem csupán anyanyelvének használatát garantálja, hanem megszüntetne mindenféle diszkriminációt a többség és a kisebbség kapcsolatában. Például olyan „apróságokra” gondolok, hogy Kolozsváron vagy Nagyváradon a polgármesteri hivatal alkalmazottai között ne csak 2-3 százaléknyi magyar anyanyelvű ember legyen, hanem számarányunknak megfelelően legalább 15, illetve 24 százalék. Nehezen hihető el, de ilyen irányú Európa tanácsi jelentés is született már.