Bernd Fabritius, a németországi szövetségi kormány kitelepülőkért és nemzeti kisebbségekért felelős megbízottja roppant fontosnak nevezte, hogy a fiatal nemzedék tagjai megőrizzék kulturális identitásukat, ugyanakkor elégedettségének adott hangot annak kapcsán, hogy Romániában „immár a múlté” a német kisebbség „becsmérlése”, és immár elismerik a közösség tagjainak a romániai társadalomban betöltött szerepét.

Hogy sok-e vagy kevés a német kormány támogatása, nehéz eldönteni. Már csak azért is, mert némi összehasonlítási alapunk ugyan van, de nem biztos, hogy mérvadó jelen esetben. A magyar költségvetés nemrég nyilvánosságra hozott sarokszámai szerint az Orbán-kormány jövőre is megkülönböztetett támogatást nyújt nemzetpolitikai célokra, ezek mértéke több százmillió euróra rúg, jelentős részük kedvezményezettje az erdélyi magyarság. Jól tudjuk azonban, hogy miközben a romániai magyar közösség létszáma meghaladja az 1,2 milliót, németnek ma már alig 36 ezeren vallják magukat az országban, vagyis nagyságrendbeli különbségről beszélünk. Ezek az eltérések azonban nem csupán a számokban mérhetők le, merthogy alapvetően markáns különbség érhető tetten a német, illetve a magyar nemzetpolitika között. A fentebb már idézett Bernd Fabritius ugyan nemrég magyarországi látogatása során úgy fogalmazott, Budapest nagyvonalú nemzetiségi politikája alapján hitelesen képviseli a határon túli magyarok ügyét, a berlini kormány megbízottja Nagyszebenben már úgy vélekedett: a romániai német kisebbségnek az a szerepe, hogy lojális legyen a román államhoz.

Nos ezen a ponton szoktunk mi, magyarok hátrahőkölni, és erősen gyanút fogni. Amikor a lojalitást ajánlják a figyelmünkbe, vagy ezt kérik számon tőlünk. Bár nem tisztünk kioktatni senkit, a történelmi hűség kedvéért nem szabad feledkeznünk arról, hogy 1930-ban még jócskán meghaladta a 700 ezret a romániai németek lélekszáma, amely a világháború után annak nyomán csappant meg látványosan, hogy a Ceaușescu-rezsim egyszerűen fejpénzért kiárusította a közösség tagjait az NSZK-nak. Nem véletlen, hogy a mára maroknyira apadt német kisebbség tagjaiban nem lát nemzetbiztonsági kockázatot a román állam, és a bukaresti politikusok részéről sem hallani kifogást a kisebbségi közösség tagjainak nyújtott berlini kormánytámogatás miatt. Ilyen körülmények között könnyű lojalitásról beszélni, amikor senkinek nem szúrnak szemet az erdélyi helységnévtáblákon német nyelven is feltüntetett településnevek, amikor senki nem teszi szóvá a németnyelv-oktatás számára nyújtott finanszírozást. És amikor az államfőnek választott, szász származású, egykori szebeni polgármester folyamatosan azt bizonygatja, mennyire jó román, és hogy Romániában mennyire megoldott a kisebbségi kérdés...

Csakhogy mint tudjuk, Romániában a kisebbségi létnek is vannak fokozatai, és jelentős különbség van a nemzeti kisebbségek megítélése, az irántuk való viszonyulás között. Nálunk előbb-utóbb egyetlen helységnévtábla magyar felirata sem ússza meg lemázolás nélkül, a magyaroknak közelharcot kell vívniuk anyanyelvük, jelképeik használatáért, sőt iskolahálózatuk bővítését sem tudhatják visszafordíthatatlan folyamatnak. Arról nem beszélve, hogy a magyar kormány által az erdélyi magyarságnak nyújtott támogatás, egyáltalán a budapesti nemzetpolitika vörös posztó, irredentának, revíziósnak vélt politika megtestesülése Bukarest szemében. Amely mindennek asszimilációs politikával, nyíltan (például a prefektusok, állami intézmények útján) vagy a háttérből támogatott erők által kezdeményezett perek, akciók útján igyekszik keresztbe tenni, újabban immár temetőfoglalással is.

Hát ehhez kellene nekünk lojálisaknak lennünk...