Lehull a maszk a politikusokról

Egyrészt azért nem lehet hosszú életű, mert a jelek szerint egyre több tanintézetben üti fel a fejét a koronavírus, és ahogy az józan ésszel előre látható volt, valószínűsíthetően számos iskolát bezárnak, ezekben digitális oktatást rendelnek el.

A helyzet várhatóan súlyosbodni fog az elkövetkezőkben: mindenki jól emlékezhet, hogy az őszi–téli hónapok a koronavírus-járvány előtt is influenzával, hűléses megbetegedésekkel terhelt időszaknak minősültek, mindez a pandémiával párosulva megpróbáltatások elé állítja az egész társadalmat. Az is körvonalazódni látszik, hogy a járványhelyzetben sajnálatos módon jó megoldás nincsen: csak a kellemetlen és még kellemetlenebb forgatókönyvek jöhetnek szóba, és jókora adag körültekintés, óvatosság, megfontoltság és hiteles tájékozottság kell ahhoz, hogy a kisebbik rosszban legyen részünk.

Itt van például a maszkviselés kérdése. Az érvényben lévő szabályozások a gyakorlatban számos ellentmondást szülnek, kérdőjelet vetnek fel. Nyilván az óvatosság és körültekintés azt diktálja, hogy a gyerekeknek 6-8 órán át szinte szünet nélkül viselniük kell a védőmaszkot az iskolában. Sokan lázadoznak ez ellen, mondván, hogy egy felnőtt számára is megpróbáltatást jelent állandóan hordani a szabad légzést, beszédet nehezítő, de a vírus terjedését akadályozó textíliadarabot. Felvetik, hogy akkor a gyorséttermek előtt, kocsmákban vagy egyéb helyeken miért időzhetnek lazán az emberek maszk nélkül, hogy embertelen a jelenlegi iskolai szabályzat. Az is kérdés, hogy mennyi valódi értelme van az iskolai maszkviselésnek, ha tanórák után a kisebb-nagyobb gyerekek, fiatalok csoportokba verődve, összeölelkezve járkálnak, buliznak, vagy ne adj’ isten kocsmáznak – természetesen maszk nélkül.

De az a jogos kérdés is felmerül, hogy a hétköznapi ember – legyen az meglett szavazópolgár vagy értelmesen gondolkozó középiskolás – hogyan is tekinthetné valóban követendőnek a hatósági intézkedéseket, vagy hitelesnek a döntési helyzetben lévő politikusok megnyilvánulásait, amikor lépten-nyomon azt látja, hogy lazán pózolnak maszk nélkül. Elég csak felületesen rápillantani a helyhatósági választásokra készülő jelöltek, politikusok kampányolására, garmadával lehet találni olyan fotókat, amint a közösségek vezetésére készülők úgy „mutatnak példát”, hogy az egymás közti egyméteres távolságot sem tartják be, maszk nélkül mosolyognak szélesen, mintha nem is lenne világjárvány. (Persze, persze, tudjuk, mosoly nélkül egy kampányoló politikus kevesebbet ér…) Úgy tesznek, mintha ők kivételt képeznének, nekik nem lenne kötelező a kényelmetlenség, a szabályok kényszerű betartása. Aminek az is lehet az üzenete: az elemista, gimnazista, az iskolás, a földi halandó tartsa csak be a szabályokat, de a „magasabb kaszthoz tartozó” politikus mentesül ezek alól.

„Ékes” példája ennek Gabriela Firea bukaresti főpolgármester esete, aki – miután világosan kiderült a minisztériumi szabályozásból, hogy a szülőknek is szigorúan tilos a belépés az oktatási intézményekbe – arcátlan és ostoba módon a gyerekével fotózkodott az iskolapadban, természetesen maszk nélkül. Sőt ki is biggyesztette a képet a közösségi oldalára. Úgy tűnik, szó szerint és képletesen is lehull a maszk a vezetőkről, amikor a világjárvány kellős közepén fittyet hánynak az óvintézkedések betartására. Hát miként is bízzon, bízhatna meg bennük a szavazópolgár?

Ne csodálkozzunk azon, amit nemrég az erdélyi magyar középiskolások civil és politikai szocializációjáról szóló, a Bálványos Intézet által végzett kutatás is alátámasztott: összességében negatív képük van a fiataloknak a politikáról, amit korrupcióval, hazudozással, csalással azonosítanak. Sajnos a jelek szerint a továbbiakban sem lehet ez másként, a következő generációk is ezt viszik tovább „útravalóként”.