Kutyakomédia

A tervezet körüli huzavona, a jogszabály vélelmezett alkotmányellenessége immár akkor is rányomja a bélyegét a törvényre, ha az például a kisebbségek számára számos kedvező paragrafust is tartalmaz. Az ugyanis, hogy a kormányoldal – még saját honatyáiban sem bízva – inkább a parlamenti vita megkerülését jelentő felelősségvállalással kívánt a parlamenten átverni egy olyan törvényt, amelyet az alsóház már elfogadott, de a szenátusban még megvitatásra várt, sokféleképpen értelmezhető, de a parlamenti demokrácia, valamint a hatalmi ágak szétválasztása elvének tiszteletben tartásaként a legkevésbé sem.

Azzal viszont már az ellenzék járatta le önmagát végképp, hogy a jogszabály kapcsán ismét csak előhúzta a sufniból a jó öreg magyarellenességet, és a tervezetet amiatt támadta a leghangosabban, hogy annak nyomán kiiktatódik egy mélységesen kisebbségellenes gyakorlat az oktatási rendszerből – nevezetesen az, hogy az őshonos kisebbségekhez tartozó diákok csak az állam nyelvén, azaz egy idegen nyelven tanulhatták saját szülőföldjük történelmét és földrajzát. A soviniszta-fasiszta megnyilvánulások vállalhatatlanná tettek minden esetleges együttműködést a magyar érdekképviselet számára azokkal, akik ilyen eszközökhöz folyamodtak.

De persze a kormány és az ellenzék mellett ugyanúgy lejáratta magát a jogállam védelmével megbízott alkotmánybíróság is, amely először – tulajdonképpen helyesen – úgy döntött, hogy a beindult törvényhozási folyamattal párhuzamosan nem lehet ugyanazon jogszabályért felelősséget is vállalni, majd a kormányoldal részéről tapasztalt nyomás következtében egy újabb salamoni döntéssel előző ítéletét ugyan nem vonta vissza, viszont úgy foglalt állást, hogy az egyszer már beindított felelősségvállalási folyamatot nem lehet leállítani. Mindennek nyomán az összes főbb állami intézmény végképp hiteltelenné vált, kormányostul, parlamentestül, alkotmánybíróságostul.

De a kutyakomédia legalább arra is rávilágított, hogy a jelenlegi, kétkamarásnak nevezett parlamenti rendszer tarthatatlan, hiszen valójában két, ugyanolyan feladatkörökkel megbízott, egyforma hatáskörökkel rendelkező parlament működik egymás mellett, ami fölöslegesen elnyújtja a törvényhozási folyamatot – igaz, legalább kényelmes szinekúrát biztosít a pártok csókosainak. A kétkamarás rendszer ugyan hasznos, és jó lenne fenntartani, de ahhoz a felsőháznak eltérő szerepkört kell kitalálni – akár a történelmi régiók képviseleti fóruma is lehet. Persze ha a továbbiakban is ugyanezen pártok, ugyanezen politikusok és ugyanez a politikai kultúra maradnak a főszerepben, akkor fölösleges bármit is módosítani, hiszen érdemben semmi sem változik. Úgyhogy most a legizgalmasabb kérdés az, hogy a következő menetben melyik félnek ad igazat az alkotmánybíróság. Izgalmasabb, mint egy sportverseny. A baj csak az, hogy a következő generációk bőrére megy.