Mint ismeretes, Kolozsvár, Temesvár, Nagyvárad és Arad polgármestere azért írta alá szombaton a szövetség létrehozásáról szóló dokumentumot, hogy a bukaresti bürokráciát, a túlközpontosított romániai közigazgatási rendszert megkerülve közös projektjeikkel egyenesen Brüsszeltől hívhassák le az európai uniós támogatásokat az autópálya-építéstől a vasúthálózat felújításáig terjedő fejlesztésekre.

Ez még akkor is komolyan veendő lépés, ha amúgy mind a négy várost az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt politikusa vezeti, így nem kis mértékben pártpolitikai színezete is van. Érzékeli ezt a kormány fő erejét adó Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke, Liviu Dragnea, a kormány igazi feje is, aki túllépve az egyes alárendeltjei által hangoztatott ostobaságokon, miszerint a négy város ezzel Románia szétszakítását készíti elő, a maga módján próbálja ellensúlyozni a kezdeményezést. A Nyugati Szövetség megalakítását követő hétfőn összehívott PSD-vezetői értekezleten ezért fogadták el az önkormányzatok számára meghirdetett tízmilliárd eurós (vagy lejes?) beruházási program tervezetét.

Csakhogy ez a terv ezer sebből vérzik. Először is fölmerül a kérdés, hogy miért kellett egy ilyen „radikális” lépést kivárnia a közalkalmazotti béremelésekre és a nyugdíjemelésekre – vagy azok ígéretére – a pénzt számolatlanul szóró kormánynak azzal, hogy végre beruházásokra is fordítson valamit a papíron dübörgő gazdaság eredményeiből. Ráadásul miután már a nyugdíjak kifizetésére is a kormány tartalékalapjából kellett pénzt átirányítani, nehezen hihető, hogy hirtelen sikerül elővarázsolni a szükséges összeget. Az egész tehát inkább csak amolyan imázsépítő gesztus, amellyel megpróbálták elejét venni a „helyiautonómia-vírus” terjedésének. A blöff azonban nem jött be, azóta már az észak-partiumi és -erdélyi megyék képviselői is jelezték, hogy hasonló szövetséget kívánnak kötni. Persze attól, hogy nagy garral bejelentik a társulást, még semmi nem változik.

Abban igazuk van a kormánypárti ellendrukkereknek, hogy az autópálya- vagy a vasútépítésekben nem a helyi elöljárók az illetékesek, hiszen ezekről országos stratégia keretében döntenek – csakhogy amennyiben egy ilyen szövetség a legapróbb részletekig kidolgozza egy projekt hatástanulmányait, és a szükséges forrásokat is képes lenne lehívni hozzá, mégiscsak más a helyzet.

Hasonlóan járt el például Nagyvárad önkormányzata a várost a majdani észak-erdélyi autópályával összekötő felhajtóval, amelynek megterveztetésével nem várt semmilyen központra. A kormány eközben nem csupán cukorkával, hanem ostorral is megpróbálhatja akadályozni a szövetkezést, arról ugyanis az érintett városok közgyűléseinek is határozatot kell elfogadniuk. Bár nem biztos, hogy a kormány ezt tényleg meg merné lépni, a legrosszabb esetben a prefektusok megtámadhatják a rendeleteket, ugyanúgy, mint a székelyföldi önkormányzatok autonómiát kérő szándéknyilatkozatainak megsemmisítését célzó rossz emlékű akciók esetén. Elvégre a Nyugati Szövetség is ugyanúgy a helyi autonómiára, a szubszidiaritásra, valamint a helyi közösségek társulását szavatoló gyulafehérvári nyilatkozatra hivatkozik, ahogy a magyar autonómiakövetelők is.

És ez nem véletlen: a négy nagyváros kezdeményezése és a magyar autonomisták követelései nagyjából 95–96 százalékban megegyeznek. Mindannyian azt szeretnénk, hogy a döntéshozatalra a lehető legközelebbi szinten kerüljön sor azokhoz, akiket érint, és a legnagyobb beleszólásuk lehessen az ügyekbe. A maradék mintegy 4–5 százalék vonatkozik az anyanyelvű oktatásra, a hivatali anyanyelvhasználatra és az ehhez kapcsolódó jogokra.

Tehát alapvetően szövetségesek lennénk. Már ha a most helyi autonómiát hirdető román illetékesek részéről a sovinizmus nem írja felül a valós önrendelkezés igényét, és nem gondolják úgy, hogy egyeseket jobban megillet az autonómia, mint másokat.