2013. március 14., 08:482013. március 14., 08:48
Băsescu elmaradt térségként könyveli el a Székelyföldet, ahová „mindenféle 500 dolláros magyar kft. érkezett”, a nagybefektetők viszont távol maradtak. Emiatt pedig, ha most Hargita és Kovászna megye különálló régiót alkotna, és a helyben megtermelt pénzből kellene megélnie, az államfő szerint ez lenne Európa legszegényebb vidéke.
Ha nagyon akarunk, találhatunk olyan adatokat, amelyek szerint Hargita és Kovászna bizonyos tekintetben az átlagon felül teljesít, az összkép azonban valóban egyértelmű: a két székely megye nem áll jól. Itt a „magyar világban” sem dübörgött a gazdaság, a polgárosodás, az iparosítás késlekedett, a román hatalomátvétel után, még inkább a kommunizmusban pedig már irányítottan próbálták elsorvasztani a térséget. A 21. századnak bezárt gyárakkal, nagy munkanélküliséggel vágott neki a Székelyföld, amelynek gazdasága a csupán az önfenntartást biztosító agrártermelésre épült, egy kis sajátos turizmussal „megspékelve”.
Ebből, ilyen formában valóban nem lehet megélni. Csakhogy Băsescu és a sok szkeptikus a mai helyzetben két lényeges szemponton előszeretettel átsiklik. Egyrészt mi garantálja, hogy mondjuk a jelenlegi fejlesztési régió közigazgatási egységgé nyilvánításával – Brassó, Szeben, Fehér és Maros megye társaságában – Hargita és Kovászna „felhízlalható” a várt szintre? Ugyanakkor egy ennél fontosabb tényt szintén mellőznek a megmondók: a helybéliek akaratát. Románia területén ugyanis ma nincs még egy olyan vidék, amelynek lakói annyira szeretnének bizonyítani, mint a székelyek, hiszen az autonómiatörekvések egyik alapköve a felelősségteljes építkezés, a megkétszerezett munka felvállalása. Ha ma megengednék ennek a közösségnek, szívesen megmutatná, önerőből mire is képes – csak a lehetőséget kellene végre megadni.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.