2012. július 27., 10:222012. július 27., 10:22
A versenyzőké, akik között már csak elvétve találni a coubertini eszmét követő vérbeli amatőrt? A sport immár végképp a profiké lett, sikert már csak az remélhet, aki hivatásszerűen űzi, hogy tehetségéből és sikereiből éljen meg, lehetőleg minél jobban. Az arubai súlyemelő vagy a laoszi úszó részvétele ugyan dicséretes esélyegyenlőségre törekvés a rendezők részéről, de lehet-e őket bármikor is egy kalap alá venni a dollártízmilliókat kereső profi teniszezőkkel vagy NBA-kosarasokkal? Eddie, a sas vagy Eric, az angolna ideje lejárt.
A csiszolt modorú sportdiplomatáké, akikről manapság már egyre többször derül ki, hogy jó pénzért árusítják szavazataikat a játékok odaítélésekor? A helyi szervezőké, akik az elmúlt négy évtizedben mindössze egyszer tudtak veszteségmentes játékokat rendezni? Akik a jegyárak egekbe turbózásával próbálják kiegyenlíteni a pályázat leadása óta öt-hatszorosára nőtt költségeket? A szponzoroké és televízióké, akik már nem sportrajongó nézőnek, hanem kizárólag fogyasztónak tekintenek minket?
A gyógyszergyáraké és vegyészeti laboratóriumoké, akik naponta állnak elő újabb, a legalitás határán táncoló vagy éppenséggel tiltott teljesítménynövelő szerekkel? A doppingellenőröké, akik a legfrissebb módszerekkel évekkel ezelőtti mintákat is ellenőriznek, csakhogy elhitessék velünk, hogy mindent megtesznek a sport tisztaságáért?
Vagy mégiscsak a miénk, nézőké és szurkolóké, akik egyszerűen csak szeretjük a sportot, a versengést, és még mindig naivan hiszünk abban, hogy a jobb, az erősebb, az ügyesebb, a gyorsabb győz? Ha nem is mindig, de a legtöbbször.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.