A jogász őszinte volt: kertelés nélkül elmondta, a román bíróknak tele van a hócipője azzal, hogy a magyarok mindent visszakövetelnek, amit olcsó román munkaerővel, jobbágymunkával, a románság kiszipolyozásával építettünk fel. Ügyünket nem akarta elutasítani, de legalább elmondta, hogy sok román bíró mit gondol a magyarságról és a magyarság jogköveteléseiről.

Azóta húsz év is eltelt, és a restitúció kapcsán gyakran eszembe jut jogász ismerősöm keresetlen véleménye a román jogi közgondolkodásról. Amit nemcsak a hazai bíróságokon osztanak, hanem neveltetése miatt a román társadalom jó része is így vélekedik.

Nemrég Gyulafehérváron találkoztam hasonló szöveggel a székesegyház szomszédságában egy népes román diákcsapatnak magyarázó történelemtanár szájából. „Eredeti” történelemszemlélete szerint a magyar templomot a „magyar megszállás” idején román jobbágyokkal építtették fel. Ami természetesen nem igaz, mert Szent László korában Gyulafehérváron még nem éltek románok – amúgy Erdélyben máshol sem –, de ha történetesen éltek volna, egy román történész szájából is nehezen értelmezhető, hogy miért megalázó az, ha korabeli román munkások is részt vettek egy magyar templom építésénél magyar, szász vagy más kőfaragók társaságában. Azt ugyanis nem gondolhatják komolyan, hogy a román munkásnak a magyar főúr feleannyi bért adott volna csak azért, mert ő román volt. Bármennyire is hihetetlen egy-egy román történész számára, a középkorban is volt munkaerőpiac, és az akkor is vonzóbb erdélyi megélhetés csalogatta ide – mai szóhasználattal élve – a „román vendégmunkásokat”, akik erdélyi megtelepedésük után nem akartak elmenekülni a „nagy rabszolgaság” elől. Földet műveltek, juhokat legeltettek, vagy éppen templomot építettek. Ahogyan ma is teszik, ha éppen kimennek Nyugat-Európába mezőgazdasági vagy ipari munkára.

Ha ilyen előzmények után vizsgáljuk az erdélyi magyarság jogköveteléseinek – beleértve a visszaszolgáltatásnak – a megtorpanását, akkor valamivel érthetőbb a folyamatos elutasítás, amivel a többségi társadalom az ország őshonos kisebbségeit kezeli. Ennek gyökerei mélyen beleivódnak a rólunk tanított történelmi hazugságokba, amelyek a rendszerváltás óta gyakorlatilag semmit nem változtak. Van ugyan néhány kiváló román történész – hogy csak a legismertebbet, Lucian Boiát említsem –, akik szakítani akarnak a román nemzeti öntudatot fertőző mítoszokkal, de őket a hivatalos történészgrémium nem engedi körön belül kerülni, ahol beleszólásuk lehetne a közoktatás történelmet érintő részébe. Azt ugyanis a Ioan-Aurel Pop-féle emberek dominálják. Az a történész, aki a Szekuritáté egykori munkatársaként nemcsak a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora lehet, hanem súlyosan magyarellenes magatartása ellenére (vagy emiatt) a Román Akadémia elnöki tisztségét is betölti. Ebből a magas tisztségéből fertőzi rég megbukott történelemszemléletével a román társadalmat.

Amíg ilyen emberek felelősek a román tömegek nevelésért, bármiféle magyar kezdeményezés áttörhetetlen falakba ütközik, hiszen tíz románból nyolcnak fogalma sincs a középkori Erdély korabeli viszonyairól, illetve a román–magyar együttélés sok évszázados történetéről. A valós történelem nem érdeke a mindenkori román hatalomnak. A centenárium évében végképp nem.
Kérdés, hogy kik és mikor tudják megváltoztatni a román nemzet fejlődésére is roppant káros közgondolkodást.