Jobb Hollandiában, mint Erdélyben hagymát szedni?

Kivétel nélkül mindenki a munkaerőhiányra panaszkodott. Arra az egyre súlyosbodó jelenségre, amikor nem csak állandó alkalmazotti gárdát nem találnak a mezőgépek kezelésére, hanem a szezonmunkákhoz szükséges alkalmi munkaerő beszerzése is utópia lett. Az egy-két évtizede még bőségesen rendelkezésre álló napszámosok derékhada mára eltűnt. A farmok működtetői szerint ma már semmilyen munkára nem akad ember sem helyben, sem a környező településeken. Egyre inkább megoldhatatlanná válik busszal összeszedni hetedhét faluból annyi alkalmi munkást, hogy egy-egy nagyobbacska farmon kézi erővel lehessen a zöldségeket és gyümölcsöket betakarítani. Magyarán szólva: amit nem lehet géppel begyűjteni, az ott rothad el a mezőn, mivel nincs munkáskéz.

A gazdaság különböző ágazatai közül a krónikus munkaerőhiány egyértelműen a mezőgazdaságot sújtja leginkább. Napjainkban ennek a munkaerőnek van Európa-szerte a legnagyobb konkurenciája. A legtöbb nyugat-európai országban nem a helybeliek szedik le a gyümölcsöt és a zöldséget, hanem zömmel a kontinens keleti feléből érkezők derékhada. A román, a szerb, a moldovai, az ukrán vagy a bolgár munkaerő gyakorlatilag pótolhatatlanná vált a holland zöldség- és virágfarmokon, mint ahogy a német mezőgazdaság sem tudja nélkülözni a keleti végekről érkező munkáskezeket. Erdélyben jó pár „fejvadász” cég közvetíti nyugat fele azt a munkaerőréteget, amely még a mezőgazdaságban akar dolgozni, az itthoni farmoknak pedig esélyük sincs felvenni a bérharcot a holland, német, francia vagy brit ajánlatokkal. Igaz, az utóbbi öt évben mifelénk is sokat emelkedett a napszámosok bére – ezt a fajta munkavállalást ma már törvényes keretek közepette is fizetheti a munkaadó –, és ha a Nyugat-Európában mezőgazdasági munkát vállaló hazánkfia utánaszámolna ott-tartózkodási és utazási költségeinek, akkor rájönne, hogy idehaza is megérné ugyanazt a munkát elvégezni, miközben a családját sem kellene elhagynia. De ahogy egyik agronómus ismerősöm fogalmaz: ma az erdélyiek számára sokkal trendibb Hollandiában hagymát szedni, mint idehaza. A „kétfajta” foglalatosság nem ugyanúgy cseng barátok, ismerősök, rokonok körében.

Úgy tűnik, mára ütött vissza a hazai mezőgazdaság sok évtizedes lenézettsége, hátrányos helyzete, alulfinanszírozottsága, hiszen a fiatalok körében egyáltalán nem vonzó ágazat. A munkaképes többi korosztályok – amelyeknek még van némi kötődésük a gazdaélethez – nem itthon, hanem külföldön vállalnak munkát, és ezzel a kör be is zárul. A kilátástalan munkaerőpiaci helyzet egyre több agrárvállalkozót késztet arra, hogy cégének termelését lecsökkentse, illetve felhagyjon a munkaerő-igényes ágazatokkal, mint például a zöldség- és gyümölcstermesztés vagy az állattenyésztés. A legtöbb vállalkozó számára csak a teljesen gépesíthető szántóföldi növénytermesztés jöhet szóba, ahol pár nagy kapacitású erőgéppel több száz hektár terület művelhető meg. Ez a kényszermentalitás teljesen átalakítja az erdélyi mezőgazdaságot, ahonnan lassan, de biztosan kivesznek a családi gazdaságok, a jó minőségű erdélyi zöldséget és gyümölcsöt termő kisebb farmok. Mint ahogy hetedhét határban sem látni már tehéncsordát, ugyanolyan ritkaság lett a híres aranyosszéki vagy a felső-nyárádmenti gyökérzöldség is.

A gazdák és agrárvállalkozók panaszai nem jutnak túl messzire, így szakminisztériumi szinten sem körvonalazódik megoldás. A hazai mezőgazdaság presztízsének javítása a jövő ködébe vész, amit legjobban az bizonyít, hogy legtöbb élelmiszerünk importból származik. Talán nem véletlen, hogy szinte senki nem akar egy vesztesnek bélyegzett hazai ágazatban dolgozni.