2010. december 17., 11:482010. december 17., 11:48
A valós tények ismeretében azonban kissé elhamarkodottnak tűnik a „Ne harapd meg azt a kezet, amely etet!” jellegű, demagóg dorgálás. A tavalyi EP-választások előtt ugyanis arról szóltak a híradások, hogy az ellenzékbe kerülés sokkjából alig fölocsúdott RMDSZ a további pozícióvesztéstől – azaz az EP-ből való kieséstől – tartva beleegyezett abba, hogy az EMNT-vel közösen létrehozzák a magyar összefogás listáját, valamint a közös problémák megvitatására szolgáló Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot. Az RMDSZ aggodalma nem volt alaptalan, hiszen miközben két évvel korábban listája még átlépte a parlamenti küszöböt, és Tőkés is bejutott az EP-be függetlenként, a tavalyi EP-választások előtt a közvélemény-kutatási eredmények azt mutatták, hogy külön-külön indulva immár nem biztos, hogy meg tudnák ismételni a két évvel azelőtti szereplést.
Tehát a közös lista mindkét fél számára ugyanolyan fontos volt – az RMDSZ-nek Tőkés húzónévként való szerepeltetése miatt, az EMNT-nek pedig azért, mert így bizonyosan megőrizhette képviseletét. (Az már csak technikai kérdés, hogy a közös lista tulajdonképen az RMDSZ pártlistája volt, hiszen pártkoalíciók számára olyan magas a bejutási küszöb, hogy a magyarság számaránya miatt egy hivatalosan bejegyzett koalícióban aligha tudták volna teljesíteni.) Egyértelmű: Kovács Péter máris kampányt indított a még meg sem alakult Erdélyi Magyar Néppárt ellen, amelyet a Tőkés vezette EMNT kíván létrehozni. Mivel a párt bejegyzése még odébb van, azon személy ellen kezdett karaktergyilkosságba, akinek a neve az egész mozgalmat fémjelzi.
Ebben egy kis ferdítés igazán nem számít kivételes fogásnak. Persze nehéz lenne letagadni, hogy Tőkéstől nem idegenek a radikális – néha túlságosan radikális – megnyilatkozások, ami miatt sokan megosztó személyként tekintenek rá. Talán ennek is tudható be, hogy jelen állás szerint nem ő tölti majd be az új párt elnöki tisztségét. Mégis, a Kovács-féle megjegyzés olyan, mint amikor az RMDSZ pártszócsöveként ismert bukaresti napilap amiatt panaszkodik, hogy csak a jelenlegi magyar kormánynak – szerinte – kedves sajtóorgánumok kaptak anyagi támogatást, ő egy fillért sem. Tény, hogy szerencsésebb lett volna, ha idén is kap támogatást – viszont az elmúlt években valamiért nem jutott eszébe fellármázni a „demokratikus közvéleményt”, amikor az ő kasszájába folyt be a pénz, az akkori kormánynak nem kedves lapokat pedig számba se vették. (Támogatási arány az elmúlt öt évben: 18 millió forint a háromhoz – az idei támogatással együtt – az ő javukra.) Persze szíve joga bármely politikusnak vagy sajtóorgánumnak a jereváni rádiót szakmai etalonként tekinteni – az már az ő dolguk, mi lesz a hitelességükkel, ha minden, általuk közölt hírt pontosítani kell.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.