Igazat álmodtam

Sajtótájékoztatót hívtam össze, amelyen az ilyen párti, olyan párti és a mindenféle párti sajtó jelenlétében elmondtam, hogy ideje félretenni a hülyeséget, az oktondi vitát, a makacs butaságot, a buta makacsságot, és itt az ideje emberül meghányni-vetni, és főleg rendbe tenni a mi közös dolgainkat; de legfőképpen itt az ideje úgy dolgozni, hogy a célt lássuk, ne egyebet. S még azt is elmondtam, hogy magára vessen, aki velem szót nem ért. Érdekes módon az egész sajtó szó szerint, kihagyások, belemagyarázások, egyszóval ferdítések nélkül idézte az általam elmondottakat; utána megint és megint és mindig. És az újságok nyomán egyre többen kezdték megérteni, hogy romboló marakodás helyett építő érvelést és főleg munkát akarok. Úgyhogy legnagyobb meglepetésemre a polgármester-választáson a szavazatok háromnegyedét megszereztem.

A bizalmat megköszönve a tanácsban egyre több képviselőt kezdtem meggyőzni arról, hogy legalább erre a négy évre tegyük félre a hülyeséget, az oktondi vitát, a makacs butaságot, a buta makacsságot, hányjuk-vessük, és főleg tegyük rendbe a mi közös dolgainkat, és legfőképpen dolgozzunk, a célt lássuk, ne egyebet. Mert ez a kicsi város, ez a kicsi vidék belefáradt már a viszálykodásba s az ennek is köszönhető kilátástalanságba. Az elején nem ment simán, mert az évődéssel mérgezett embereknek szokatlan volt az új alapállás, s főleg az, amikor a gyűléseken a mellé- és félrebeszéléseket rendszerint azzal vágtam el: hagyjuk a meséket, és ne azt keressük, hogy mit miért nem lehet, inkább halljuk a megoldást. S ha teszem, nem rátok haragszom, hanem értetek. Egy ideig a megyénél is értetlenül álltak az új helyzet előtt, hogy ez az ember – vagyis én – mit akar, biztosan nem normális, de azért le tudtunk ülni, beszélgetni, és meg tudtuk találni a mindenki számára elfogadható közös nevezőt. Mert kezdték megérteni, hogy az én álláspontom szerint ennek a kicsi városnak s ennek a kicsi vidéknek a sorsa felette áll mindenféle pártérdeknek, buta makacsságnak, makacs butaságnak és egyébnek, miről az imént szót ejtettem; és legalább adjunk esélyt.
S akkor ilyen körülmények között munkához láttunk. Lett új járda és aszfaltút, új ivóvízvezeték és csatornarendszer mindenfelé. Mert a polgármester-kollégákkal összefogtunk. Szépen gurultak az autók és az építésre szánt pénzek: új iskola épült, uszoda, sportcsarnok, a régi, romos bányairoda motellé, az újabbik vidéki könyvtárrá és múzeummá alakult, olvasó-, kiállító- és előadóteremmel, végre beköthettük a helyreállított gumós őselefántot, ki lévén legalább európai szintű és hírű ritkaság, a világ minden szegelikából jöttek csudájára a turisták. Száz kilométeres körzetben emlékházak, festett és faragott bútorok, vártemplomok, emlékművek, kohók, hámorok, ódon kastélyok és udvarházak, fatornácos házikók, hegyek, völgyek, patakok, tavak, erdők és mezők, mind-mind csak úgy vonzották az ilyent nem látott vendégeket. Akik lévén éhesek, szomjasak és fáradtak, ettek, ittak, aludtak, és itthagyták a pénzüket. A férfinép kocsikáztatta, az asszonynép etette és itatta, a tudósabbja mindenféle történetekkel traktálta az idegeneket. Mások erdőn-mezőn s mindenféle kicsi üzemekben dolgoztak, a gyermekek itthon tanultak, nem kellett már menni Magyarba, Olaszba, Spanyolba, de Amerikába sem. Jaj igen, sípályát is csináltunk, és feredőket, s mert nem apadt ki a vidék borvize kútja, élet pezsdült felénk.

És még azt álmodtam, hogy a kórházban valaki nagyon betegen feküdt. Nem emlékszem, hogy ki volt, de arra igen, hogy az udvaron nagyon sokan voltunk, és imádkoztunk. Nappal és éjszaka, heteken át. Isten minden kétséget kizáróan meglátta a közös jóakaratot, mert a beteg meggyógyult.