2010. május 21., 13:112010. május 21., 13:11
Egyéb, érdemi reakció nem született, leszámítva egyes kommentárokat, amelyek Budapest nacionalizmusát ostorozzák, de hát már megszokhattuk, hogy mindig vannak olyan erők, amelyeket egyrészt a helyzet ismeretének teljes hiánya, másrészt kóros elfogultság jellemez, mégis kötelességüknek érzik a sommás vélemény megfogalmazását.
A szlovák–magyar ellentét amúgy furcsa, hiszen igencsak egyoldalú: miközben a szlovák kormány kígyót-békát összehordva pocskondiázza Magyarországot, Budapesten sem az ügyvezető, sem a hamarosan hivatalba lépő kormány nem megy bele az üres szócséplésbe és személyeskedésbe. Fico ezzel tulajdonképpen most csak azt kapja vissza, amit ő művelt a nyelvtörvény elfogadásakor. (Nem mintha amúgy párhuzam lenne vonható: a nyelvtörvény fasisztoid, kirekesztő, jogkorlátozó jogszabály, míg a magyar állampolgárság biztosítása jogkiterjesztés, amely egyetlen szlováknak sem csorbítja semmilyen jogát). Nem csoda, hogy Pozsony magára maradt, és nem tudott még egy amolyan 21. századi kisantantot sem összekovácsolni, hiszen szinte mindegyik környező ország alkalmazza a kettős állampolgárságot, és igazából már Ukrajna sem ellenzi azt.
A többi utódállam inkább a trianoni diktátum aláírása napjának a nemzeti összetartozás napjává nyilvánítása miatt kaphatja fel a fejét. Pedig tény, hogy valamilyen módon végre meg kell próbálni feldolgozni a nemzet szétszakítását hozó kilencven évvel ezelőtti traumát. Ha nem hőbörgő revizionizmusról, hanem méltóságteljes emlékezésről, a nemzet összetartozásáról és nem más nemzetek gyalázásáról szól majd ez a nap, vélhetően a környező országok sem tiltakoznak. Legalábbis azok, amelyek nem eleve hisztérikus, zsigeri rosszindulattal viszonyulnak a magyar ügyekhez.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.