Hányast érdemel a tanügy(miniszter)?

És miért kap hetest szerencsétlen, ezer sebből vérző, instabil oktatási rendszerünk? A miniszter úr szerint azért, mert az elsődleges probléma, hogy túl gyorsan cserélődnek a tárcavezetők, az elmúlt hét évben átlagosan mindössze hat hónapnyira futotta egy-egy kormánytag mandátuma.

Ez önmagában igaz, ahogy az is, hogy lassan több mint negyedszázada folyamatosan módosítják, újratervezik, itt toldozzák, ott foldozzák, amott farigcsálják a tanügyi rendszer ingatag építményét, amely minden ízében stabilitásért kiált. Egyértelmű, hogy a nálunkfelé hiánycikknek számító folytonosság, következetesség, körültekintés és szakmaiság szükséges ahhoz, hogy alapjaiban megújulhasson az oktatás.

De nevetséges azt állítani, hogy ezt csak az szavatolhatná, hogy ugyanaz a valaki csücsül hat esztendeig tanügyi piramisunk csúcsán. Hiszen a kulcskérdés ehelyett, emellett az lenne, hogy az illető csapat végre hozzáértően kezelje a dolgokat, mélységükben kezelje a problémákat – anélkül, hogy fél mandátumát arra áldozná, hogy ujjal mutogat elődjére, mondván: amit ők elrontottak, azt nekünk kell helyrehoznunk, és majd csak azután fogunk tudni érdemben haladni. Aztán vagy ezért, vagy azért, de a jobbításra valahogy mégsem kerül sor.

Liviu Popék – bár a tárcavezető hónapok óta égre-földre esküdözik, és ígérgeti, hogy ők lesznek azok, akik majd gatyába rázzák a rendszert a tankönyvmizériától az iskolatáska könnyebbé tételéig, a gyermekközpontú oktatás megvalósításától a pedagógusok méltányolásáig – korántsem tűnnek elég kompetensnek az oktatás megreformálására.

Másrészt csupán a jéghegy csúcsa, a tünetek egyik leglátványosabbika, hogy szélsebesen váltják egymást a bársonyszékben a tárcavezetők, a problémalabirintus valójában ennél ezerszer szerteágazóbb. Eddigi nyilatkozataik és szándékaik fényében mondhatni jellemző az öntelt tárcavezetésre a rendszert osztályozó nyilatkozat folytatása: „remélem, mandátumom végén nyolcas körül lesz ez a minősítés. Ha Isten is megsegít, hogy hat évig kormányozzunk, lehet, hogy elérjük a tízest”.

Ha a bársonyszékben ülők ígérgethetnek, bírálgathatnak osztályzatokkal vagy anélkül, engedtessék meg, hogy innen, „alulnézetből” mi is minősíthessünk: addig, amíg nem érzékelni érdemleges pozitív változást, még átmenő jegyet sem érdemel az épp aktuális tanügyminiszter.