Ha nem lépünk, ismét megtörténik

Harminc éve rendszeresen megkapjuk a vészjelzést az ágazat képviselőitől, volt rá eset, hogy az orvosok, ápolók utcára is vonultak panaszukkal, a politikusok körében időnként (többnyire persze kampány idején) el-elhangzik a fogadkozás, hogy az egészségügynek innentől aztán prioritást kell élveznie, majd ismét nem történik semmi. Történik néhány tragédia – csecsemők égnek bent az újszülöttosztályon, tömegesen kapnak el páciensek fertőzést a kórházakban, életét veszti a sérült, a beteg, mert késve érkezik ki a mentő –, ilyenkor rövid ideig fejeket követelünk valamennyien, szakértők, véleményformálók és a világháló népe leszögezi, hogy ez így nem mehet tovább, alapjaitól kell újjáépíteni az egész rendszert. De persze marad minden a régiben.

Már számolni se győzi senki, hány tízezer orvos, asszisztens és ápoló hagyta itt az országot, és távozott külföldre az elmúlt évtizedekben, akut szakemberhiányt okozva a romániai egészségügyben (amiből természetesen az következik, hogy az egészségügyi személyzet leterheltsége nálunk az uniós átlagnál magasabb). És miközben az itthon maradást, a hazai praxist választó szakemberek bérét sikerült felsrófolni az utóbbi években, a rendszer legbelül folyamatosan rothad, és a humánerőforrás-deficiten túlmenően továbbra is felszerelés- és eszközhiány, fejetlenség jellemzi.

Franciaországban az ottani össztermék több mint 11, Romániában a GDP alig 5 százaléka jut egészségügyi ráfordításra, még úgy is, hogy a koronavírus-járvány miatt idén hangsúlyos többlettámogatást kapott az ágazat. Az Európai Unió tagállamai közül nálunk a legalacsonyabb, kevesebb mint 500 euró az egészségügyre fordított, egy főre jutó kiadás, még a bulgáriaihoz képest is vékonyabb, miközben például a skandináv országokban ennek a tízszeresét költik hasonló célra.

Nevezheti bárki populizmusnak, attól még az egészséges egyensúly súlyos elbillenésére vall: nálunk eurómilliárdok mennek fegyvervásárlásra, haderőfejlesztésre, luxusnyugdíjakra, miközben megannyi kórházban az alapvető ellátáshoz szükséges feltételeket is képtelenség biztosítani – a gyógyulásról, túlélésről nem is beszélve.

Ne próbáljunk az ujjunk mögé bújni, hiszen csak idő kérdése volt, hogy az amúgy is több sebből vérző, rendszerszerű problémák sújtotta romániai egészségügyet a mostanihoz mérhető tragédia rázza meg azok után, hogy a koronavírus-járvány mindent felülírva tetézte az eddigi bajokat. Már eddig is mindennapos volt, hogy még a súlyos állapotban lévő fertőzött betegekhez vagy a közúti balesetekhez is késve érkezik ki a mentő, hogy a más kórban szenvedők nem jutnak megfelelő ellátáshoz, most pedig bebizonyosodott, hogy infrastruktúra hiányában egy új intenzív osztály létrehozása, a meglévő bővítése, átköltöztetése meghaladja a meglévő személyzeti, eszközbeli kapacitásokat. Utólag ugyanez volt elmondható a giuleşti-i szülészeten tíz, vagy a bukaresti Colectiv klubban öt évvel ezelőtt bekövetkezett tűzvészről, annak okairól, illetve annak következményeiről is: az egészségügy katasztrofális állapotának, továbbá mulasztások, emberi hanyagság, menedzsmenthiány, korrupció elegye.

A kérdés csupán az, fel tudunk-e ocsúdni valahára ezekből a szerencsétlenségekből, tudunk-e tanulni az elmúlt évtizedek végzetes hibáiból, vagy menthetetlen az egész. Képes lesz-e felismerni a hazai társadalom – a mindenkori kormányokat, a politikai osztályt, helyi és megyei önkormányzatokat, az egészségügyi döntéshozókat, nem utolsósorban valamennyiünket, minden polgárt beleértve –, hogy a hasonló tragédiák megtörténtében valahol egyformán felelősség terhel mindenkit. Kit azért, mert nem hozta meg a szükséges döntést a megfelelő időben, másokat pedig azért, mert ugyanezt nem távolították el emiatt a döntéshozó pozícióból.

Egyértelmű, hogy az ilyenkor sokat hangoztatott átértékelés, újratervezés, -gondolás és hasonló szlogenek már nem elegendőek. A mostani járvány megfelelő és elkerülhetetlen alkalmat nyújt a romániai egészségügy alapjaiból történő újjáépítésére. Ellenkező esetben nem kerülhetjük el a bajt sem most, sem a pandémiát követő, remélhetőleg mihamarabb elérkező „békeidőben”.