2012. szeptember 18., 08:582012. szeptember 18., 08:58
Nekem pedig tíz órára ki kellene érnem a Bémer térre, hogy a Nagyváradi Nemzetközi Félmaratonról tudósítsam az olvasókat. Meghányom-vetem magamban a dolgot, és eldöntöm: ha most azonnal felöltözöm, és fogat mosok, még kiérek, mert közel van, ám ennek az lesz az ára, hogy se kávézni, se reggelizni nem fogok. Elfogadom a kihívást. Tíz perc múlva már a cipő is rajtam van, az időközben félig felébredt férj hitetlenkedve nézi, hogy ezt hogy csináltam. Kótyagosan, karikás szemmel és borzalmas hajjal kibaktatok a színházig, s a látvány, ami a környéken fogad, csak tudatosítja bennem saját áldatlan állapotomat.
Mindenhol sportemberek! Százan, ötszázan, tele a tér. Férfiak és nők, öregek és fiatalok melegítőnadrágban, trikóban, edzenek, nyújtanak, helyben kocognak. Mindenki mosolyog, mindenki vidám. Nagy nehezen elvánszorgok a sétálóutca egyik padjáig, hogy leroskadhassak. Fél perc múlva politikus ismerősöm köszön rám lelkesen – ő is a maratonon indulók trikóját viseli –, egy másik pedig frissen integet már messziről, kocogva közeledik, és nevetve ruganyos-sportos tiszteletkört tesz a padom körül. Kicsit kezdem szégyellni magam – legalább a hajamat megcsinálhattam volna –, s abban a reményben, hogy valamit segít, elindulok kávét vadászni.
A sarki kisboltban ki is szolgálnak – gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy nem én nyerem a mai futamot. A fekete kevesebbet használ, mint vártam, csaknem kiejtem a kezemből ijedtemben, mikor a polgármester elsüti a startpisztolyt. Több százas tömeg indul el. Kicsinek érzem magam mellettük, főleg amikor néhányan kerekes székes társukat tolva szaladnak el mellettem. Két perc múlva már nem bírom, hogy ne tapsoljak, ne csatlakozzak a teret betöltő drukkertengerhez. Feltöltődve érek haza.
Estefelé ismét a téren járok. A sok százas tömegnek nyoma sincs, sehol egy eldobott pillepalack, egy ottfelejtett színpadelem. Két héttel ezelőtt egy tehetségkutató válogatóját tartották épp itt – hihetetlen szeméthegy maradt az énekes palánták után. Bár futni sosem szerettem, most arra gondolok: sportolni kéne. Mindenkinek.
Március tizenötödike a világban szétszóródott magyarok nemzeti ünnepe. A szabadság, a nemzeti méltóság, az összefogás, az igazság ünnepe. A szabad sajtó napja.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.