Erdélyi út szabadságtól Putyin-imádatig

Aki a rendszerváltozás után hosszú ideig szinte minden újságot megvett, minden rádiós vitaműsort meghallgatott, minden közéleti tévéadást megnézett. Falta, habzsolta a szabad világot, melyre oly sokáig vágyott. Aztán évek múltán apám lelkesedése fokozatosan alábbhagyott. De attól még olvastuk, hallgattuk, néztük. Neki ez volt a felszabadulás: nem ügyeskedett, de nem is épített, nem alkotott, gyarapított, nem vállalt közéleti, közösségi szerepet: csak ült a fotelben, és olvasott, hallgatott, nézett. Én meg sokáig mellette.

Aztán lett baj elég ebből „a csak a fotelben ülésből”. Az évek teltek, én elkerültem otthonról, majd egyszer csak arra ébredtünk, hogy apámat elnyelte a Facebook. Az anno intelligens, tudást szomjazó, a közéleti-társadalmi-kisebbségi kérdésekre szerteágazó rálátással bíró, mindezekről mérvadó véleményt megfogalmazó, a hírekhez kritikusan viszonyuló emberből öregkorára szemellenzős, mélyen egyoldalú, eszement politikai nethuszár, helyenként szélsőséges, gyűlöletosztó főposztoló vált.

Ma, a szomszédban dúló háború, a 21. század Európájában felfoghatatlanul szörnyű rémtettek kellős közepén, mély fájdalommal, megdöbbenéssel ki kell jelentenem: tavaly elhunyt apám szomorú példája sajnos nem elszigetelt eset. Sőt azt is ki merem jelenteni: tipikus. Részben – hogy mennyire, csak a jó Isten tudja – az erdélyi magyar sajátja. Pontosan azé az erdélyi magyaré, aki évtizedeken keresztül nyögött, szenvedett, nélkülözött, kussolt a kommunizmus embertelen igája alatt. Majd fellázadt, és hőssé vált, mert – számos véráldozat árán – kiharcolta magának a szabadságot.

Amellyel mindenki azt kezdhetett, amit akart. Talán ez a legfontosabb: ölünkbe hullt a szabadság kihasználásának a szabadsága. Romániában sokan az ügyeskedést választották, hiszen a korrupció melegágya nem hűl csak úgy ki. Mások fogták a cókmókjukat, és Nyugatra települtek: nem várták meg, hogy a Nyugat jöjjön hozzájuk. Itthon hamar megtudtuk: ez valóban nem a Kánaán. De sokan így is boldogulnak: felismerik az immár készen kapott alapvető szabadságukat a szülőföldjükön, és elkötelezetten tanulnak, tisztességesen dolgoznak egy jobb élet reményében.

Csak az a baj, hogy – bármennyire is hihetetlen – sokan igen rövid idő alatt megunják a szabadságot. Vagyis azt a fajta szabadságot, amelyet ők választottak: a passzivitás, a lustaság, a semmittevés, a tespedés, a felpuffadtság értéktelen szabadságát. Azt a fajta szörnyű szabadságot, amely sajnos megengedi, hogy ne építsünk, ráadásul önként vállalt tétlenségünk, céltalan fetrengésünk kiteljesedésében azt is megengedi, hogy csontig ható unalmunkban rombolni kezdjünk. Nekimenni más munkájának, gyűlölni mást.

Ülünk a fotelben, ott a Facebook, belájkolunk egy-két jól hangzó valamit, és a közösségi oldal motorja azonnal beajánlja a következő, hasonlóan ellenőrizetlen forrásból származó tartalmat – csupán néhány aktív nap, és máris csak olyat látunk, amit akarunk. És akkor azt hisszük, a világ ilyen. A Nyugat által megadatott tárgyi és szellemi eszközökkel, vívmányokkal, az általa biztosított szabadsággal (vissza)élve pocskondiázzuk a „mindenért hibás” Nyugatot, a demokráciát. Közben pedig olyasvalakit éltetünk, aki a szomszédunkban éppen fegyverekkel, tankokkal, bombákkal gyilkol ezreket (a sajátjait is), űz el otthonukból milliókat. Akinek történelem-átíró propagandista brigádja például egy ideje már „fasiszta puccsként” emlegeti, tanítja az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot a kedves oroszoknak (ismerős?), és folyamatosan azt adják be, hogy Oroszország semmit nem hibázott a történelemben, mindig csak védekezett, és mindenkit megmentett.

Amerika, a Nyugat rossz, igen, mert a pénzünket akarja. Ukrajna rossz, igen, mert durva kisebbségellenes politikát folytat. De mindezek ép ésszel összehasonlíthatatlanok azokkal a háborús rémtettekkel, amelyeket most Vlagyimir Putyin irányításával követnek el egy birodalmi megalomániában gyökerező, teljesen öncélú, az orosz nép számára is óriási veszteségeket hozó ukrajnai invázióban. Hogy nálunk miért nem ítéli el mindenki az agressziót, a vérontást? Miért beszélnek egyesek (sokan?) úgy róla, mint egy focimeccsről, morális bűnrészesként szurkolva a támadóknak? Mert bő három évtized békeidő elég volt ahhoz, hogy sokakból kivesszen az alapvető emberi értékek iránti tisztelet, megbecsülés. Mert megvolt, ott volt, magától adott volt, idővel meg sem kellett köszönni senkinek. És szép lassan elfelejtődött, visszahozhatatlanul elsüllyedt az emberiség egyik fő bűne, a butaság kényelmes foteljében.