Először az úzvölgyi katonai temetőnél történt incidens kapcsán bizonyította be a román diplomácia, hogy teljes mértékben elveszítette a realitásérzékét, magyarellenességért pedig nem kell a szomszédba mennie. A Teodor Meleșcanu irányította bukaresti külügy nem átallotta azt állítani, hogy a magyar tisztségviselők szították a Székelyföld és Moldva határán található világháborús sírkert kapcsán a feszültséget, miközben a román fél „folyamatosan nyugalomra intett, és mindkét közösség által elfogadható, kiegyensúlyozott megoldást szorgalmazott”. És persze akkor is hazudott a román tárca, amikor azt állította, hogy az úzvölgyi temetőfoglalás idején „a résztvevők sem egymással, sem a rendfenntartókkal szemben nem folyamodtak erőszakhoz”. Hiszen ország-világ látta, tapasztalta, miként rondított bele Dormánfalva önkormányzata és polgármestere az eleddig a románok többsége által is magyarnak tudott katonai temetőbe a betonkeresztek megannyi hatályos törvényi előírást áthágó felállításával. Mint ahogy arról is meggyőződhetett mindenki, akinek van szeme és füle hozzá, hogy kik viselkedtek erőszakosan, barbár módon, és kik ragaszkodtak a tiltakozás békés formájához, minden áron elkerülve a provokációra adandó választ.

A román külügyminisztérium tehát nyilvánvalóan kockára tette a békés román–magyar együttélést, az államközi viszonyt, amikor a valóságot elferdítő állásfoglalásaival feszültséget gerjesztett többség és kisebbség között, indokolatlanul hergelve Magyarországot. Ezt egyértelműen így látják azok – a magyar politikusok – is, akik korábban óriási becsben tartották Teodor Meleșcanut, kiváló diplomatának tartva a tárca élén a kilencvenes években is megfordult, a román külügyi hírszerzést is irányító liberális politikust. Azt a külügyminisztert, aki két és fél évvel ezelőtt még „erkölcsi kötelességének” nevezte, hogy a bukaresti diplomácia vezetőjeként fejlessze Románia és Magyarország kapcsolatait, mivel 1996-ban román részről éppen ő írta alá Temesváron a magyar–román alapszerződést.

Nos ugyanez a miniszter többször is bebizonyította, hogy teljesen alkalmatlanná vált a tisztség betöltésére szakmai és erkölcsi tekintetben egyaránt. Ezt támasztja alá többek között, hogy fikarcnyi felelősséget sem volt hajlandó vállalni az európai parlamenti választás idején a külföldi szavazókörzeteknél történt áldatlan állapotok miatt, amikor román állampolgárok ezreit fosztották meg attól, hogy éljenek szavazati jogukkal. De óriási baklövést követett el Meleșcanu akkor is – geopolitikai értelemben is tanúbizonyságát adva hozzá nem értésének –, amikor az elmúlt időszakban lezajlott moldovai rezsimváltás kellős közepén először nem ismerte el a Brüsszel, Moszkva és Washington által egyaránt ejtett chișinăui oligarcha bukását, valamint a szocialisták és a Nyugat-barát erők hatalomra kerülését.

Részben ezeket a balfogásokat leplezendő, részben a magyarkártya bevetésével saját pótolhatatlanságát bizonyítandó, a Meleșcanu-féle tárca nekiment a budapesti Országgyűlésnek, amely a nemzeti összetartozás évének nyilvánította 2020-at, a trianoni békediktátum 100. évfordulóját. És persze megint csak hazudik, hiszen Magyarország nyilvánvalóan nem törekszik a történelem átírására, revizionista álláspontok hangoztatására, sőt a kifogásolt határozatban is leszögezi: támogatja az állami szuverenitás elvét. Vagyis Budapest nem akarja visszacsatolni Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt vagy a Vajdaságot, „mindössze” azt akarja hangsúlyosan kifejezni, hogy száz év elteltével is igazságtalannak tartja Magyarország szétdarabolását, ezeknek a magyarlakta területeknek az elcsatolását. A trianoni diktátum ellenére pedig azt vallja, hogy a határtologatások nyomán több országban szétszórt magyar közösségek egy nemzetet alkotnak, amelyek az országhatárok ellenére is összetartoznak.

Mármost verhetik a román diplomácia illetékesei a feneküket napestig a földhöz, ez attól még tény marad. Bukarestnek mérhetetlenül többet kellene tennie annak érdekében, hogy ne fájjon úgy Trianon.