Disznóvágók hosszú hétvégéje

Abban a szilágysági faluban, ahol mi is levágtuk a hízót, még legalább 15–20 disznó esett az ünnepnapok áldozatául. A disznóvágó férfiakból verbuválódott csapat bejárta a falut. Az egykori hagyomány manapság kényszerszülte szokássá vált, hiszen a szélrózsa minden irányába szétszóródott falubeliek közül sokan a disznóvágás miatt tértek haza, így kapós lett a reggeli disznófogó. Meg aztán a hónapokra egymástól elszakadt férfinépségnek jól jön, ha egy pohárka reggeli szilvórium mellet pár szót válthat az élet ügyes-bajos dolgairól. Akad, aki azt is tudni véli, hogy ez lesz az utolsó háztáji disznóvágás, ha így folytatódik a megállíthatatlannak tűnő sertéspestis.

Sokak számára a semmivel sem pótolható otthoni ízek varázsa jelenti a döntő érvet amellett, hogy szülők, rokonok neveljék, vagy megbízható falubelitől vásárolják a sertést. A megyeszékhelyen élő egyik ismerősöm azért tért haza éppen december elsején rokonaihoz disznót vágni, mert nem akarta, hogy a trikolórba burkolódzó Zilah ünnepi csendjét éppen az ő hízójának a visítása háborgassa.

Az EU-csatlakozást megelőző időszaktól kezdve évi rendszerességgel részt veszek itthoni disznóvágásokon, így jól nyomon követhetem tizenvalahány esztendő változásait. Emlékszem, 2007 körül kezdték rebesgetni, hogy többé nem lesz házi disznóvágás, merthogy ez nem EU-konform foglalkozás. Amikor ez a hisztéria lecsengett, akkor a vágás előtti kábítás története uralta a falusi közbeszédet, amiről szintén kiderült, hogy humbug, mert akik ezt elképzelték, és rendeletbe iktatták Bukarestben, még soha nem jártak háztáji gazdaságban. Az emberek aludtak rá egyet, és rég elfelejtették. Mint ahogy a mostani sertéspestis-riadalom is lecseng, de megmarad a falusi lét egyik örökös meghatározója, a disznóvágás.

A hentesboltok és a nagyáruházak széles választéka ellenére nemcsak a falun élők, hanem a városra elszármazottak közül is sokan arra esküsznek, hogy a falusi gazdaságokban nevelt állatnak nincs párja. Sok embertől hallottam már, hogy ez az igazi. Aki rendszeresen eszik háztáji csirkét, tyúkot, bárányt, nyulat, borjút, vagy mifelénk a húsok királynőjének számító disznót, az tapasztalatból tudja, mi a különbség a nagyüzemi és a kisgazdaság felhozatala és minősége között. Ami a húsokra, a zöldségre és a gyümölcsre egyaránt érvényes.

Jómagam ezért vagyok bizakodó a hagyományos erdélyi mezőgazdaság jövőjét illetően. Akármennyi érv is szól amellett, hogy a kisgazdaságok idejét múltak és fenntarthatatlanok, valamennyi falusi kiruccanásom, minden disznóvágás és az elégedett emberektől körülült disznótoros asztalok arról győznek meg, hogy ezt sem az Európai Unió, sem más hatalom megszüntetni nem tudja. Az erdélyi ember kitörölhetetlen öröksége ez az életmód, ami épp úgy hozzátartozik mindennapjainkhoz, mint a szülőkről és a nagyszülőkről a gyerekekre testált többi hagyomány.

Az utóbbi években még inkább fellendült a gyökerekhez, az otthoni ízekhez történő visszatérés, amit helyi termékek forgalmazására szakosodott internetes felületek sokasága bizonyít. Ez termelőnek és fogyasztónak egyaránt jó. A kistermelő megél belőle, a fogyasztó pedig egészséges terméket vásárolhat. Ha figyelünk és ügyelünk rá, ez lehet az erdélyi mezőgazdaság jövője.