Az viszont máris borítékolható, hogy a nagy garral beígért, 70 és 170 százalékos béremelések nem mindenkire érvényesek, a pótlékok 30 százalékban való korlátozása nyomán pedig sokak fizetése nemhogy nem fog nőni, hanem egyenesen csökken. Már ha az egészségügyi intézmények ki nem találnak valami fondorlatos megoldást, a nagy kapkodásban ugyanis az egészégügyi miniszter pénteken lehetővé tette számukra, hogy átmeneti megoldásként, amíg ki nem agyalnak valamit a helyzet orvosolására, saját forrásaikból egészítsék ki az esetlegesen csökkenő fizetéseket.

Az új célkitűzés az európai uniós szintű fizetések helyett ugyanis mindössze annyi, hogy senki se vigyen haza kevesebbet, mint egy hónappal korábban. (Ám, mint máris láthatjuk, ez sem igazán teljesül.) Tehát újfent a tűzoltásnak vagyunk szemtanúi. Újfent azt látjuk, hogy a bejelentett béremelés soha nem az, aminek látszik, s mint ahogy a januártól kieszközölt fizetésemeléseket, illetve a személyi jövedelemadó csökkentését is elnyelte a társadalombiztosítási hozzájárulásnak a munkavállalóra való átruházása, úgy ezúttal sem éppen úgy történnek a dolgok, ahogyan azt sokan várták.

De nemcsak az egészségügyben dolgozókra jár rá a rúd, hanem valamennyiünk majdani nyugdíjára is veszély leselkedik. Nem tudjuk nem aggodalommal követni a nyugdíjrendszer átalakításáról szóló kormányzati nyilatkozatokat, egyre több jel utal ugyanis arra, hogy beigazolódnak a szociálliberális kabinet beiktatása nyomán szárnyra kapott, az illetékesek által természetesen azonnal megcáfolt híresztelések, amelyek szerint beszántják vagy legalábbis opcionálissá teszik a második pillért, vagyis a kötelező magánnyugdíj-hozzájárulást.  Az máris tény, hogy január elsejétől 5,1 százalékról 3,75 százalékra csökkentették a hozzájárulás mértékét, holott az eredetileg megkötött szerződés értelmében az összegnek évről évre növekednie kellett volna.

Eugen Teodorovici pénzügyminiszter most azt ígéri, hogy az állam is jó gazdája lesz a pénzeknek, csak adjuk nekik a jelenleg a magánnyugdíj-pénztárakhoz utalt összegeket. Hogy pontosan hogyan is érti ezt, talán ő maga sem tudja, de legalábbis nekünk nem árulja el. Annyi bizonyos, hogy a magánnyugdíjalapok havi rendszerességgel tájékoztatnak arról, hogy éppen mennyi pénzünk van náluk. Az állami nyugdíjalapot eközben nem túlzás piramisjátéknak nevezni, hiszen ami tőlünk, munkavállalóktól befolyik, az rögtön ki is folyik a nyugdíjakra, és a csökkenő népesség és a növekvő elvándorlás közepette semmi nem garantálja, hogy a mai húszas-harmincas, akár negyvenes korosztály reálértékben legalább annyi nyugdíjra is számíthatna majd, mint nagyszüleik, szüleik.

E két példa is illusztrálja tehát, hogy továbbra is csak a bizonytalanság biztos, de az legalább minden elhangzó kormányzati ígérettel tovább növekszik.