„Vendégmunkások” Romániában

A cikkek bizonyos mértékű egzotikumként tálalták a jelenséget, és egyrészt némi frusztráció is kiérezhető belőlük – lám, a lesajnált „románok” már nem hozzánk jönnek vendégmunkára, hanem tőlünk mennek hozzájuk –, másrészt az ellenzéki orgánumok írásaiból burkoltan az is kisejlett, hogy a kelet-magyarországi országrészek fejletlenebb infrastruktúrájáért, a munkalehetőségek hiányáért a jelenlegi kormányt terheli a felelősség.

Pedig ennek a jelenségnek létezhet egy másik olvasata is. Persze lehet, hogy frusztráló, hogy az eddig rendszerint Magyarország mögött kullogó Románia egyes vidékei – különösen a magyar határ mellett fekvő megyék – jelentős fejlődésnek indultak, miközben a szomszédos magyarországi térségek némelyikében a közmunka jelenti az egyetlen munkalehetőséget, ugyanakkor ne tegyünk úgy, mintha valójában nem egy és ugyanazon történelmi régióról lenne szó.

A sarkadi vagy kevermesi polgár valamivel távolabb, Aradra jár be dolgozni a cég autóbuszával. Vagyis a régió egyik központjába, amelyet a trianoni békeszerződés mesterségesen vágott el befolyási övezetének egy részétől. Tehát enyhén szólva is túlzás úgy tenni, mintha a Romániába munkavállalás céljával való ingázás során valahova a Kárpátokon túlra, Craiovára vagy Bukarestbe kellene több napig tartó, viszontagságos utat megtenni.

A két ország európai uniós csatlakozását követően ennyi évvel ez tulajdonképpen természetes jelenségként tekintendő, és mint ilyen, üdvözlendő. Egyenértékű azzal, hogy a nagyváradi Szigligeti Színháznak Bihar megye szerencsésebb, anyaországban maradt részében, Biharkeresztesen vagy Berettyóújfaluban is vannak bérletesei, hiszen a régió történelmi központja Nagyvárad. Ugyanúgy az is természetes, hogy sok nagyváradi vásárolt házat Biharkeresztesen, Derecskén, Bedőn vagy más közeli településeken – józanul gondolkodó ember erre nem úgy tekint, hogy „kiköltözött” Magyarországra, hanem úgy, hogy egy olyan, Nagyvárad vonzáskörzetébe tartozó településre költözött, ahol történetesen kedvezőbbek az ingatlanárak.

Azt ugyanakkor nincs miért tagadni, hogy Békés, Hajdú-Bihar vagy Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határ menti régióinak egy része valóban meglehetősen lerobbant állapotban van, ezt bárki láthatja, aki arra jár.

Ugyanakkor az, hogy a határok egyre inkább csupán szimbolikussá válnak – bármilyen közhelyesen hangozzék is ez – épp hogy kitörési lehetőséget jelenthet ezen térségek számára, hiszen – főleg amennyiben végre Románia is csatlakozhat a schengeni övezethez – minden szinten helyreállhatnak a közel száz évvel mesterségesen szétvágott közlekedési útvonalak, és normálissá válhat a kapcsolat a természetes régióközpontok és vonzáskörzetük között.

Ez nem csupán egyirányú: a Debrecenben épülő BMW-gyár valószínűleg az Érmellék lakói számára is potenciális munkahellyel kecsegtet. (És persze azt se tévesszük szem elől, hogy a „román” oldalon igencsak nagy számban ugyanolyan magyar emberek élnek, mint a túloldalon).

Az Arad vagy Bihar megyébe „vendégmunkásként” járó Békés vagy Hajdú-Bihar megyei polgárok esete kapcsán ezért nem feltétlenül vészharangot kell kongatni. Tekinthetjük a normális állapotok visszaállásának.
Trianon igazi, kézzel fogható meghaladásának.